Az állam

Elméleti megalapozás, a közösségi rendezőelv

Röviden a politika célját talán így lehetne meghatározni: az adott területen élő emberek jelen boldogulásának javítása a jövő felélése nélkül. (Bővebben: az országban, és azon belüli kisebb részeken élő emberek és közösségek összességének minél magasabb létbiztonságának, jólétének a biztosítása olyan eszközökkel, amelyek a legkevésbé -lehetőleg semennyire- sem ront a jövő generációinak létfeltételein.)

Talán ez így is lenne, ha nem lenne a világon egy mozgatórugó, ez pedig az érdek. Ezen érdekek küzdelmei adja a történelmünket. Egyes emberek (és közösségek) különböző érdekei, amelyek azok különböző motivációik, érdekérvényesítési késztetésükből fakad, viszont emellett az emberek alapvetően társasági lények, emiatt csoportokba szerveződnek, kisebb-nagyobb közösségeket, társadalmat alkotnak. Ezen közösségek rendezőelve, felépítése különbözhet, különféle államformákat létrehozva. Mára igen bonyolult szociális struktúrák alakultak ki, amelyekben az érdekek megléte kevésbé szembetűnő, konfrontációik nem feltétlenül járnak fizikai aspektusokkal, érvényesülésük szofisztikáltabb eszközök közül is válogathat.

Ezen társadalmak ma ún. nemzetállamokba tömörülnek, amelyeknek legkifinomultabb államformája a demokrácia. Viszont, ahogy a demokráciának is számos arca létezik, úgy a demokrácián kívül is léteznek különböző államformák és állameszmék. Arról lehet vitatkozni, hogy milyen államforma a tökéletes, én úgy gondolom, hogy az a legideálisabb, amely egy bizonyos közösségi célt leginkább megközelít.

Elérendő cél szempontjából én így fogalmaznám meg egy közösség szerepét: legfontosabb feladat mindenki szabadságának és boldogulásának a biztosítása. Mindezt felülírja felelősségünk. Felelősségvállalás a közösségünkért, a velünk és körülöttünk élőkért, illetve a jövő generációiért, a környezetünkért és a környezetünk élőlényeiért.

Történelem dióhéjban

Az ősközösségek kezdeti anarchiája a földművelés elterjedésével járó népességnövekedéssel (városiasodás), és tulajdon (ezzel a vagyon) megjelenésével hierarchizálódott (lásd korábbi írásom), ezáltal megjelentek a diktatúrák. A korábbi egyenlőségből szélsőségesen egyenlőtlen viszonyok jöttek létre, ahol az uralkodó sokszor isteni rangra emelkedett (despotizmus).

Később itt-ott megjelent a demokrácia, annak is az aktív részvételi (republikánus) fajtája, ami viszont csak egy kis csoportra volt érvényes. (A résztvevő polgárok számára ez a fajta demokrácia magasabb szintű volt, mint a mai.)

Később megjelentek a feudalista királyságok, aminek végén az abszolutizmus mellett megjelentek a különféle monarchiák, mígnem a földtulajdonon alapuló hűbéres rendszerre épülő feudalista királyságok helyét átvették az egy adott területen élő népen, népcsoportokon, embereken (polgárokon) alapuló kapitalista nemzetállamok. Ezáltal a rendi berendezkedések helyett fokozatosan kialakultak a polgárokon alapuló modern demokráciák.

A 20. század során fokozatosan nőtt a demokráciák száma, viszont időről-időre némely demokrácia átcsapott új típusú diktatúrává, jelezvén ezen friss rendszerek kiforratlanságát. Angliában, ahol a kapitalizmus régóta jelen van, vagy Izland, ahol régóta demokrácia van, és a politikai berendezkedés egyiknél sem változott sokat, nehéz elképzelni egy diktatúra kialakulását, viszont ahol a feudalizmus nem rég lett leváltva, és friss a demokrácia, jóval nagyobb a rizikó.

A nyugati (régebbi) demokráciák legnagyobb veszélye az oligarchia kialakulása, azaz egy vagyonos réteg befolyásának a megnövekedése a politikában (gondoljunk csak a sokat emlegetett amerikai fegyver- és olajlobbira), míg a keleti és déli (új) demokráciák legnagyobb veszélye egy diktatúra kialakulása, ahol a vagyon és a politikai hatalom fuzionál, egyfajta újfeudalizmust hozva létre. Ezeknek a rendszereknek természetesen számos átmenete van, amiben közösek, hogy egyik sem igazi demokrácia, amiben különböznek, hogy előbbiben az embereknek vannak még valódi (szabadság) jogai, míg utóbbiakban ez korlátozott.

A társadalomszervezési formációk szélsőségességében megfigyelhető egy időben egyre mérséklődő kilengés a történelem során.

Valamikor elindultunk az anarchiából, és átcsaptunk a legszélsőségesebb diktatúrába (despotizmus), onnan jutottunk el a részvételi demokráciához (erős cenzussal), amit követett az abszolutizmus és monarchiák. A liberális demokráciák kerültek ma válságba, aminek következménye vélhetően az oligarchia és autokráciák térnyerése lehet.

Az anarchia

A totális anarchia

A közhiedelemmel ellentétben a demokrácia igazi ellentéte nem a diktatúra, hanem az anarchia. Amíg az előbbi kettő centrális államszerkezetet jelent, az anarchia decentralizált, az egyén szabadságára épül. Egy ősi időben élő embereknél el tudjuk ezt könnyen képzelni, nincsenek törvények, hivatalok, mindenki a saját belátása szerint él és cselekszik, apró közösségekben, hatalmas területen. Viszont, ha veszünk egy társadalmat, ami egy állam területén él ma (legyen mondjuk Magyarország ez az állam), már sokkal nehezebb elképzelnünk, hogyan is működhetne anarchia egy ilyen sűrűn lakott területen. Nem lennének törvények, rendőrség, bíróság, állami oktatás és egészségügy. Ha valaki megölne valakit, nem lenne, aki elfogná, nem lenne aki elítélné a tettest, hiszen törvény sincs, amit megszegett volna. Persze lehetne olyan közmegegyezés, hogy szemet szemért (talio-elv), de az nem lenne színtiszta anarchia már, másfelől nem lenne hivatal, amely függetlenül vizsgálódna, és ítéletet végrehajtana. Maradna a vendetta, de leginkább a káosz. Ennek a káosznak meg egy következménye lenne, az pedig az, hogy az agresszívabb ember, vagy csoport fog felülkerekedni a békésebben. Igaz, némely anarchista elképzelésekben a kiközösítés, illetve a polgárokból felálló erőszakszervezet áll, de ez már feltételez egyfajta államiságot. Szóval, valójában a különböző anarchista nézetekben nem teljes a szabadság, bizonyos korlátokat elvárnak, így ezek az eszmék nem valódi anarchiát hirdetnek, csak ahhoz közeli állapotot. A valódi anarchia vágyálom.

Anarchia kicsiben

Ha a tiszta anarchia nem igazán működőképes egy állam esetén, nézzük meg egy jóval kisebb közösségi egységben (Hagyományos társadalmakban ott volt a vének tanácsa, vagy a törzsfőnök.):

Vegyünk egy osztályt, amelyiknek adott, hogy elmehetnek egy tanulmányi versenyen nyert osztálykirándulásra, két helyszín közül választhatnak: Orfű és Szilvásvárad. Ha demokratikusan választanak, eldöntik közösen szavazással, hogy hova menjenek, amennyiben győz az anarchia, akkor az osztály egyik része Szilvásváradra, a másik Orfűre megy, a harmadik marad otthon, a negyedik része pedig inkább lestoppol a Balatonra. Akik Orfűre mentek, azok egyik fele is strandra megy, a másik fele meg csocsózni.

A vegytiszta anarchiában mindenki azt tenné, amihez kedve van, így teljes lesz az individualizálódás, csoportok csak éppen aktuális érdekek, vagy elnyomás hatására alakulhatnak ki. A közösségtudat, a felelősség a közösségemért az, ami hiányzik az ilyen anarchiából. Egy emberi közösségben mindig vannak akaratosabb személyek, olyanok, akik dacosak, vagy passzívak és elfogadóak, emiatt nem lehet összhang, bizonyos megegyezés (szabályok) nélkül. Olyan közösségben, ahol az egyéni motivációk alacsonyak (magas a közösségi szellem), lehet együttműködés, de ehhez vagy olyan jellemű személyek kellenek, vagy egy szabályrendszer, vagy olyan neveltetés, némi szerencsével. Ebből kifolyólag az anarchista nézetrendszerek is ezekkel próbálnak operálni, ezért leginkább kis közösségben gondolkodik (ahol a személyes kapcsolatok lévén az egyén könnyen felügyelhető, nevelhető), és nem mentes a szabályoktól, holott mindennek a minimalizálása lenne az eredeti célja. Ezek a kis közösségek igazán egy globálisan megvalósuló anarchiában működhetnének, ilyen irányú elképzeléseik vannak is, de ezen elképzelést én naiv utópiának tartom.

Úgy gondolom, hogy ez nem fogja megválaszolni egy állam méretű közösség irányításának problémáit, továbbá, az általam az első fejezet végén lefektetett politika axiómámat sem fogja teljesíteni, mert -paradox módon- nem ad elég szabadságot az egyénnek. Maga a decentralizáltság egy jó dolog, illetve az anarchia olyan eszménye, hogy kevesebb hatalmat az államnak és annak erőszakszervezeteinek egy fontos eszme, de ezt egy jól működő demokrácia is biztosíthatja.

Anarchia nagyban

Visszatérve az állami szintre, a nagyobb közösségben elképzelt anarchia egyik problémája, hogy nem javasol konkrét társadalomformálási keretrendszert, csupán az autoritás problémáira hívja fel jogosan a figyelmet, a másik problémája, hogy alapvetései tévedésen alapulnak. Ilyen tévedés például, hogy abból indul ki, hogy az emberek jók. Ez így nem igaz, az ember tisztán születik, de guanóként rakódik rá az emberre a mocsok. Naivan azt gondolják, hogy a kormányzat megszűnése az önzetlenség, szolidaritás, társas ösztön kiteljesedését hozná el. Valójában egy már jól működő társadalmat előfeltételez ez a nézet. További tévedése, hogy a kormányzat egyenlő a hatalommal szimpla leegyszerűsítése a dolgoknak. Ideális esetben a kormányzás szolgaság lenne, ez az ami nem érvényesül a rossz berendezkedések miatt.

A rossz rendszer hibáiból kiindulva jogos kérdésként veti fel, hogy mi biztosítja azt, hogy a legjobbak kerülnek kormányra, és ha már ott vannak, nem a hatalomban maradással foglalkoznak majd? Összességében úgy gondolják, hogy az emberekre ráerőltetnek törvényeket, amiket erőszakkal tartatnak be. "A kormányzat kikerülhetetlenül a tulajdonosok csendőrévé válik."

Úgy gondolom, hogy az autoritás kritikái jogosak, de hibás az a vélekedés, hogy az autoritás teljes megszűnése oldaná fel ezt a problémát. A teljes szabadság együtt járna a szabadsággal való visszaéléssel, nem védené meg senki a kisebbet. Szükség van közösségi tulajdonban lévő független igazságszolgáltatásra és erőszakszervezetekre, amely a kisebb érdekérvényesítéssel rendelkező egyén, vagy csoport jogait megvédik.

Elképzelt történet az anarchiáról

Létrejön az egész földön az édeni anarchia. Az emberek kis közösségekben, békében és egyenlőségben élnek, a komolyabb bűncselekményeket, agressziót előidéző személyeket kiközösítik. Ezek a kiközösítettek hierarchizált csoportokba rendeződnek, és fosztogatni kezdik a békés közösségeket. Néha szövetkeznek, de sokszor egymással is összecsapnak, hiszen egymás riválisai is. A közösségek szövetkeznének ellenük, de már kiveszett belőlük az agresszió, nincsen olyan ember, akinek egyáltalán hasonló lenne a munkája, ezért inkább befogadnak ilyen csoportokat, felbérelik saját védelmükre őket. Egy nagyobb településen átveszik az irányítást a zsoldosok, és utána terjeszkedésbe kezdenek, sorra foglalják el a többi települést, teszik őket szolgáikká, illetve kiközösítettek csoportjait veszik rá a csatlakozásra. Egészen addig hódítanak, amíg egy hasonlóan nagy zsoldosbirodalommal találják szembe magukat, amely hasonló utat járt be. Háború kezdődik az egykor békés földön.

A diktatúra

A természetes hierarchia

Visszatérve az osztálykirándulásos példára, az anarchiában mindenki döntött a maga sorsáról, addig a demokrácia-diktatúra páros esetén az egész közösség (benne minden egyén) sorsa dől el. Ennek a kettősnek a viszonya abban nyilvánul meg, hogy mekkora az a réteg, amelyik dönthet a közösség sorsáról: az egész osztály, a tanulmányi versenyen résztvevő hat gyerek, vagy a legjobban szereplő diák, az osztályfőnök, az osztályfőnök és a diákok, vagy esetleg a szülők? Érezhető, hogy minél kevesebb ember dönthet, annál diktatórikusabb a dolog, egyetlen kivétellel, amikor egy külső csoport (a szülők) döntenek, ezt sem nevezhetnénk túl demokratikusnak. Tehát a példánk alapján a demokrácia az, amikor egy közösség tagjainak beleszólása van abba, hogy miként alakul a saját sorsa. Minél nagyobb a beleszólása, annál inkább demokratikus a működés. A diktatúra ennek ellenkezőjeként írható le.

A diktatúra kialakulása egy természetes folyamat volt, az emberek vagyoni rétegződése hatalmi rétegződéssel is járt (illetve a szellemi is, a vallások révén.) Az emberi társadalom hierarchizálódott, ennek természetes következménye a vezető réteg kialakulása.

Ma a vagyon -bár továbbra is hatalom- nem feltétlenül jár politikai hatalommal. Minél inkább törékenyebb/tökéletlenebb egy politikai berendezkedés, annál jelentékenyebb a tőke befolyása arra. Minél inkább edukálatlanabb és kiszolgáltatottabb egy népesség, annál inkább befolyásolhatóak.

A diktatúra előnyei-hátrányai röviden

Legfontosabb előnyként a kormányozhatóságot lehet említeni a diktatúra mellett. A kormányozhatóság együtt jár a hatékonysággal, gyorsasággal. Válsághelyzetekben, amikor gyors döntésekre van szükség, vagy népszerűtlen, de szükséges döntések esetén hatékony lehet a diktatúra. Nincsen szüksége választások megnyerésére, így hosszútávú célokat is megfogalmazhatnak a rövidtávú előnyökkel szemben. További előnye a törvénytisztelet, a szabályok hatékony betartatása.

A fenti előnyökkel együtt jár azok árnyoldalai is. A gyors döntések sokszor nem a legjobbak, sok esetben hiányoznak a viták, amelyek több szempontból megvilágítják az adott témát, így körültekintőbb, jobb döntést hozhatnának. Hiába a hosszútávúság lehetősége, jellemzően pillanatnyi érdekek érvényesítése jellemzi a diktatúrákat. A szabályok betartatása pedig együtt jár a személyi szabadságjogok elvesztésével, sok esetben megfélemlítéssel, agresszióval.

Probléma a diktatúrákkal, csupán egyetlen aspektust kiragadva, avagy az ideális vezető kérdése

Fiatal korom óta a diktatúrát tartottam a legtökéletesebb államformának, feltéve, ha a vezető egy olyan személy, aki alkalmas, és a népét szolgálja, mint a népmesei, idealizált Mátyás király (természetesen a valóságban nem volt annyira igazságos). Mivel tökéletes ember nincs, így tökéletes vezető sincs, de ezzel nincs is igazán gond. A probléma először is ott van, hogy mi biztosítja, hogy az egyik legideálisabb vezető kerül-e hatalomra? Amennyiben megtaláltuk az ideális személyt, mi biztosítja, hogy hatalmon is marad? Ez a kettő nem zárja-e ki egymást? Mert ahhoz, hogy hatalmon maradjon, kíméletlennek kell lennie az ellenfeleivel szemben, de ahhoz, hogy jó vezető legyen, kíméletesnek, együtt érzőnek kell lennie az emberek iránt. Mindemellett csupán tájékozottnak, széles látókörűnek és önkritikusnak kell lennie.

Vegyük példaként az egyik legnemesebb lelkű történelmi személyünket Széchenyi Istvánt, és tegyük őt teljhatalmú vezetővé. Politikai ellenfeleivel valószínűleg nem tudott volna elbánni, de tegyük fel, hogy mindenki támogatta volna őt. Világot látott, művelt ember, aki a szívén viseli a nemzet (és a benne élő emberek) sorsát. Viszont burokban élt, nem ismerhette egy közember életét, így sokszor nem hozhatott volna jó döntéseket, mert figyelmen kívül hagyta volna az ő szempontjaikat, egyszerűen azért, mert nem ismerte volna azt. A folyók szabályozásával jót akart, de rengeteg kárt okozott az ott élő embereknek. Ha köztük élt volna -vagy álruhás Mátyásként köztük járt volna-, talán felismerte volna ezt. Valószínűleg a tanácsadói sem a nép egyszerű fiai közül kerültek volna ki.

A végső érvem az, hogy ha meg is találjuk azt a vezetőt, aki a lehető legoptimálisabban képes vezetni az országot, és ellenfelei se tudják félresöpörni, akkor is meg fog előbb-utóbb halni. Utána a nagy számok törvénye alapján biztosan rosszabb vezető következik...

Természetesen, a vezetők tipikusan pszichopaták szoktak lenni, akiket csak a hatalom érdekel. Másképp nehéz is lenne eljutni odáig, mivel egy normál emberből hiányzik a kellő elszántság és gátlástalanság ehhez. Aki esetleg kicsit is normálisabb, az is jó eséllyel megromlik a hatalom hatására, csak idő kérdése. Ezek az emberek képtelenek hosszútávon gondolkodni, képtelenek a hibákból való tanulásra, képtelenek az együttérzésre, bűntudatra. Nem kicsit aggályos, ha egy közösség egy ilyen személyre, vagy ilyen személyekből álló csoportra bízza a vezetését.

Elképzelt történet a diktatúráról

A tudomány évszázadában az ideális vezető problematika megoldására egy tudós csapat rájön, hogyan érhetné azt el. Lázas munkával programoznak olyan programot, amely létrehoz egy olyan mesterséges intelligenciát, amely tökéletes vezetőként működik. Ez a mesterséges intelligencia válik a teljhatalmú vezetővé, hozza a törvényeket, figyelve arra, hogy mindig megtalálja az emberek számára a legideálisabbat, mindeközben figyelve az emberiség túlélésére, a fenntarthatóságra. Ez ellen lép fel egy anarchista hekkercsoport, akik szabadságvágyával kimondatlanul, de sokan azonosulnak, hiszen nem érzik sajátjuknak a törvényeket, ráadásul ezek sok esetben sértik az aktuális érdekeiket; az átlagember számára oktrojáltnak hat szinte már minden új törvény. A hekkerek végül sikeresen kiiktatják ezt a programot, és a nagy felszabadulás után létrehoznak egy jól bevált 20. század végi demokráciát. A végeredmény az, hogy száz év múlva kihal az emberiség...

A demokrácia

A demokrácia története és fajtái

Az osztálykirándulásos példában a demokrácia különböző fajtái is felsejlenek, mutatva annak változatosságát. Az osztály (és osztályfőnök) döntése esetén részvételi demokráciáról, a tanulmányi versenyen kirándulást nyerő diákok döntése esetén képviseleti demokráciáról, avagy más nézőpontból cenzusos demokráciáról beszélhetünk.

Legismertebb demokrácia az athéni, amely ennek az új eszmének a kezdetét jelentette. Ez a demokrácia bizonyos szempontból demokratikusabb volt a mainál (részvételi demokrácia az állampolgárok számára), bizonyos szempontból nem igazán nevezhető demokráciának mai szemmel (erősen cenzusos demokrácia, ahol a lakosság egy töredéke vehetett részt benne). Mindenesetre, ez volt Athén fénykora, ahogy Róma felemelkedésének, birodalommá válásának időszakában is ez az államforma volt jelen. Legrégebbi "parlament" az izlandi Althingi 930-ban jött létre. A modern kori demokráciák a 18. század végén jöttek létre.

Részvételi- és képviseleti demokrácia: amíg Athén részvételi demokrácia volt, addig ma képviseleti demokrácia található mindenhol. A döntésekben való részvétel kis csoportokban megvalósítható, de nagyobb közösségekben szükség lehet delegáltakra. Ma a részvételiséget népszavazáson keresztül lehet érvényre juttatni, de találhatóak kezdeményezések a részvételiség visszaállítására.

Általános választójog és cenzus: nem csupán az athéni, de a modern kori demokráciák kezdetén is erősen cenzusosak voltak azok. Jellemző volt a vagyoni-, rangi-, faji- és nemi cenzus, de mára ezek eltűntek, és mindenkire kiterjedő általános választójogról beszélhetünk. Valójában ma is létezik cenzus, ez a szavazók életkorára vonatkozó korcenzus, ami nálunk 18 év.

Politikai iránytű

Magyarországon, ha valakit megkérdeznénk, hogy milyen politikai beállítottságú, jó eséllyel azt mondaná, hogy bal-, vagy jobboldali, illetve egyik sem, esetleg ezek szinonimájaként használná azt, hogy liberális, vagy konzervatív. Más országokban sem jobb a helyzet, de itt különösen egybe vannak mosódva bizonyos fogalmak, emiatt nagy a zavar a fejekben.

Ma már van olyan elképzelés, hogy négy különböző tengely van, azaz négy dimenzión lehet elhelyezni a politikai identitását egy személynek. Hagyományosan viszont kettő dimenzióról beszélünk, azaz a megszokott egyenes helyett egy síkban helyezhető el a hovatartozás. Azaz két tengelyt próbálunk egybe beletuszkolni, ezért jönnek létre ilyen szörnyszavak, mint "balliberális".

Nézzük ezt a két alaptengelyt:

A legfontosabb tengellyel már találkoztunk, ez a szociális tengely. Ez azt fedi le, hogy mennyire érvényesülnek az egyéni szabadságjogok, amely a közösségi szemlélettől az egyéniig tart. Előbbi szemlélet a közösséget az individuum fölé helyezi, az utóbbi véglet egyénközpontú. A két végletre más elnevezéseket használ, így más értelmezés is adott erre a tengelyre. Én személy szerint inkább társadalomszervezési tengelynek nevezném. Ebben az esetben ez a tengely határozza meg, hogy a hatalom mennyi ember kezében és mennyire összpontosul; ennek két véglete a liberális és az autoriter (szabadságelvűnek és rendpártinak fordítanám). Jelentősége a tengelynek, hogy meghosszabbítva azokat a demokrácia keretein kívülre, elérünk a kettő már ismertetett államformához: az anarchiához (a liberálison túl), és a diktatúrához (az autoriteren túl). Ez értetővé teszi ennek a tengelynek a fontosságát. Szerintem a tengely mindkét értelmezése helyes, habár magamat közösségelvűnek és liberálisnak tartom, ami némileg ellentmondás.

Főként a tengerentúlon a szociális tengelyre feszítik fel a nyílt- és zárt társadalom nézetrendszerét is, nyitottan a liberális oldalt értve.

A második tengely a demokráciában a legrégebben, és leggyakrabban használt felosztás: a bal- és jobboldal. Ez valójában a gazdasági tengely, én az újraelosztási tengely nevet pontosabbnak tartanám, ha a lényegét akarnám megfogni. A baloldaliak magas közteherviselést, azaz magas adókat szeretnének, amivel az alul lévő rétegeket támogathatják, azaz magas újraelosztásról álmodnak; ezzel szemben a jobboldaliak lopásnak tartják az adókat, tulajdonjogaik megsértését látják benne, ezért kisebb állami beavatkozást szeretnének a vagyoni folyamatokban.

A társadalmi mobilitás nyitottsága biztosítja, hogy a különböző társadalmi rétegek között nagy az átjárás, megvalósul a meritokrácia, míg a zártsága a társadalmi különbségek bebetonozottságát, nepotizmust jelent. A baloldaliság a társadalmi mobilitást, a jobboldaliság a zárt osztályok megtartását preferálja.

Ezen a két tengelyen elhelyezve magamat, leginkább centristának (enyhén liberális) és baloldalinak (szélsőségesen) határozhatnám meg. Véleményem szerint szükséges az egyéni önzés közösségi korlátozása. A történelmi fejlődés is ebbe az irányba mutat, ezen a tengelyen egyre jobban elhagyjuk a szélsőségeket. Az egyének szempontjából ideális lenne az anarchia, de az emberi természet miatt szükség van államra, ami korlátozza a visszaéléseket.

Úgy gondolom, hogy a baloldaliság az erős demokrácia letéteményese azzal, hogy az újraelosztás révén erős középosztályt hozhatunk létre, amely annak nélkülözhetetlen alapja. Emberség szempontjából is fontos, azzal, hogy mindenkinek megadjuk az esélyegyenlőséget és lehetőséget, nem csupán a jogot a jobb élethez, szemben a jobb oldallal, ami konzerválni hivatott az osztálykülönbségeket.

Említettem még két másik tengelyt -négyről beszéltem eredetileg-, amit még lehet használni, ezek egyike az egyre jelentősebbé váló nacionalista-globalista, a másik a tradicionalista-progresszivista ellentétpárok mentén húzhatóak meg. Ezek jellemzően párba rendezhetőek globalista-fejlődéspárti, illetve nacionalista-hagyománytisztelő síkokra. Amely síkok lefordíthatóak úgy, hogy balliberális és jobboldali nézet, de ez téves, ahogy már korábban leírtam. A tévedést az okozza, hogy összekeverjük ezeket bizonyos államelméleti eszmékkel. Számomra inkább jelenti azt a két sík, hogy a technológiai újítások az emberiség egészének javára fordíthatóknak kell lenniük, illetve a helyi értékeket, hagyományokat, nyelvet fontos megőrizni, az teszi egyedivé, színessé az egyes csoportokat. A globalizmus a közös gondolkodás és fejlődést kell, hogy szolgálja, de a lokalitások önállóságának és kultúrájának a tiszteletével.

Elhelyezve magamat ezen a két tengelyen, akkor leginkább centrista vagyok, aki a lokalista-tradicionalista síkra férne inkább rá. Szerintem az első tengelyen a "gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan" alapelvet kell szem előtt tartanunk. Legyél nyitott a világra, de változásokat csak kicsiben érdemes kezdeményezni, a közvetlen környezetedre kell odafigyelni. Mindemellett fontosnak tartom a kultúrák ápolását, azok egyediségének megőrzését, egymásmellettiségét, mivel a változatosság gyönyörködtet. A patriotizmust jó dolognak tartom, mivel erősítheti egy közösséghez való tartozás érzését.

A második tengely szempontjából az a véleményem, hogy fontos a fejlődés, de sosem szabad túlzottan hinni benne, fontos a mérsékelt hozzáállás, a folyamatos önkorrekció, mert egyéb esetben túlságosan természetidegenné válik a folyamat, ami -tekintve, hogy a természet részei vagyunk- nem várt következményekkel járhat hosszútávon. A természet működésének egyre pontosabb megfigyelésével lehet jó irányokat venni, viszont folyamatosan figyelni kell annak visszacsatolásaira.

Négy tengelyre felfeszíteni egy ember nézeteit még mindig eléggé korlátos, meglehetősen sarkítottan mutatja a valóságot. Igazán nem lehet tengelyekkel pontosan meghatározni senkinek a világlátását, viszont minél több tengelyre hivatkozunk, annál pontosabb képet kaphatunk. Meglehetősen sok tengellyel dolgozik ez az oldal.

Tőke és ember iránytűje

A cégeket egy ideje már jogi személyekként kezeljük. A liberális demokráciák elhozták a jóléti államokat a nyugati társadalmak számára. A neoliberalizmus a vállalatok számára is elhozta a liberalizmust, aminek negatív következményei az egyénekre -téves értelmezésként- a liberális demokráciákba vetett hitet rengette meg. Ennek következményeként a változások kedvezményezettjei az abnormális liberalizációban, annak nagyszámú vesztesei ellentettjében, az autokráciában keresik a választ. Mindkettő szélsőséges megnyilvánulás, ennek köszönhetően mára egyre jellemzőbb folyamat a hagyományos politikai erők meggyengülése, helyenként új autokráciák kialakulása (nevezik hibrid rezsimnek, trolldemokráciának, illiberalizmusnak).

A problémákat a tőke túlzott szabadon engedése váltotta ki. Szét kell választani a kettőt, az emberi szabadságot nem lehet a tőkéhez viszonyítani, a cégeket nem szabadna jogi személyként kezelni. Politikai tengelyekre lefordítva az emberek számára liberális (egyéni szabadságjogok), jobb oldali (kisebb munkát terhelő adók), lokális (nagy önkormányzatiság), tradicionalista (helyi -akár kisebbségi- hagyományok, nyelvek tisztelete) irányokat érdemes szem előtt tartani, addig a tőkére vonatkozóan -annak inhumánus viselkedése miatt-, ezeknek ellentettjei az inkább követendőek. Azaz a tőkével szemben autoriternek kell lenni (az államnak szabályoznia kell őket, megvédve a környezetet, a munkavállalókat); bal oldali politikát kell folytatni (szemben a mai gyakorlattal, erősen meg kell adóztatni -lásd a robotadóztatás ötlete-, amelyet a humán tőkére lehet fordítani); globális (csak globális együttműködéssel lehet fellépni az offshore és egyéb visszásságok ellen, globális szabályok, alapelvek kell, hogy legyenek velük szemben megfogalmazva; viszont bizonyos fejlesztéseknek globálisan elérhetőeknek kell lenniük); és végül a tőkének természetesen a fejlődést, az innovációt kell képviselnie (nem pedig ragaszkodnia elavult technológiákhoz, energiahordozókhoz, mert például az ezekkel járó környezetterhelést nem ők fizetik meg).

Természetesen ezek csupán alapirányok, nem egyszerűsíthető le ilyen könnyen az egész. A lényeg a tőke és ember szétválasztása politikai szemléletünkben. A munkaerő szabad áramlása ne legyen a tőke szabad áramlásának a szinonimája, a kettő nagyon nem ugyanaz.

Államelméleti eszmék

Négy mérsékelt államelméleti eszme időrendi sorrendben: republikanizmus (nem teljes eszme, nincs intézményelmélete), liberalizmus, konzervativizmus és szocializmus.

A téves közbeszéddel szemben ezek államelméleti eszmék, nem emberi vonásokat jelölnek: konzervativizmus nem egyenlő tradicionalizmussal, liberalizmus nem egyenlő toleranciával. Ezen leegyszerűsítésekkel szemben ezek az eszmék sokkal összetettebbek.

A republikanizmus alapjai az ókorra visszavezethetőek. Közösségelvű, amely egy előre meghatározott jó célt próbál elérni. A törvények tiszteletét, és a politikai egyenlőséget tartja a legfontosabbnak. Ezzel szemben a liberalizmus -a felvilágosodással megjelenő eszme, annak pozitív emberképét magáévá téve- egyénközpontú, ezért nem fogalmaz meg közös célt, a sikereket az egyéni boldogulástól, ennek a feltételeinek a megteremtésétől, az esélyegyenlőségtől, toleranciától, az egyén szabadságától várja. A konzervativizmus a nagy francia forradalom radikalizmusával szemben létrejövő eszme, a liberalizmussal ellentétben negatív emberképű, nem hisz az ember fejlődésében, ezért fontosnak tartja a hagyománytiszteletet, nem híve az erőszakos változásoknak. Az egyénnel szemben az állami tekintélyben, a jog uralmában hisz. Időben utolsó a szocializmus, amely a kapitalizmussal megjelenő ipari forradalom igazságtalanságaival szemben létrejövő eszme. Ez egy közösségi eszme, amely a munkát teszi legfőbb értékének, és a problémák forrását a tulajdonban látja, ezért a magántulajdon felszámolása, a javak egyenlő elosztása a célja. Ez a vagyoni egyenlőségi eszme ellentettje a konzervativizmus rendiségének, de a hagyományellenessége, tudományba vetett szélsőséges hite is szöges ellentéte annak felfogásával.

Ezen alapeszméknek számos irányzata létezik, meglehetősen szerteágazó a kép. A négy fő eszmét a politikai iránytűre felhelyezve, a liberalizmus az egyetlen liberális eszme, a többi inkább hisz a közösségben és annak rendezőelveiben, mint törvény (republikanizmus), vagy jog (konzervativizmus), vagy állam (szocializmus). Természetesen ez egyes irányzattól erőteljesen függ, például egy bolsevizmus teljesen más, mint egy szociáldemokrácia. A szocializmus az egyetlen csak baloldali eszme, a többinek megtalálható bal- és jobboldali változata is. A republikanizmusra jellemző egyfajta baloldaliság, a konzervativizmusra pedig inkább jobboldaliság, de azért széles a paletta. A republikanizmusra és konzervativizmusra a lokalitás és tradicionalitás a jellemző, míg a másik kettőre inkább a globalitás és a fejlődésbe vetett hit.

Észrevehetjük, hogy a köznyelvben használt jobboldali megnevezés leginkább a konzervativizmust, a balliberális titulus a szocializmust és a liberalizmust fedi. Tekintve, hogy a szocializmus autoriter, a liberalizmus pedig nem csak baloldali, így a balliberális megnevezés is értelmet nyer, ezzel elkülöníthető a szocializmus autoriterségétől és a liberalizmus jobboldali változataitól.

Választási rendszerrel felmerülő problémák...

A ma létező demokráciák képviseleti demokráciák. Az érvek mellette erősek: sok ember nagyobb 'zaj' nélküli döntéshozatalaihoz érdemes delegálni, a képviselők a felmerülő kérdésekben kompetensebbek lehetnek, mint ez átlagember. A problémát ott látom, hogy az embernek nincs igazi beleszólása abba, hogy kit delegál. Emlékszem, gyerekként az iskolába menet a bátyámmal láttunk választási plakátokat, egy ember arcával és nevével. Akkor láttunk először ilyet. Nem ismertük ezt az embert, így mindkettőnkben zsigerileg kialakult egy antipátia ezzel az emberrel kapcsolatban. Szóval eléd raknak pár embert, aki kitudja milyen ember, és szavazz valamelyikre. Gyerekfejjel visszásnak tűnt ez a gondolat.

További probléma, hogy ahány ország, annyi választási rendszer, nincs egy optimális rendszer, emiatt a választási rendszer határozza meg, hogy kit választanak meg, mennyire érvényesül a választói akarat. Ilyen markáns eltéréseket fedezhetünk fel például a többségi- vagy konszenzusos választási rendszerek esetén. Előbbire jó példa a brit, utóbbira a svájci rendszer.

Amíg például a briteknél csak egyéni képviselőket választanak, addig máshol pártlistára is lehet szavazni. A brit rendszer torzságát jól kifejezi, hogy 2015-ben egy 12,6%-os támogatottsággal rendelkező párt egyetlen mandátumot kapott (ez 0,2%-os képviselet), ami elviekben azt jelenti, hogy a választók 12%-a igazi képviselet nélkül maradt. Ez szerintem elfogadhatatlan.

 A német választási rendszer arányos, ahány listás szavazat van, annyi képviselő juthat be egy adott pártból (igaz 5%-os bekerülési küszöbbel), ami már jóval igazságosabb, ha a képviseleti oldalt nézzük. Az viszont már kevésbé kellemes ebben a rendszerben, hogy meg nem választott képviselők is jelentős számban jutnak be a parlamentbe a pártlistának hála.

Csupán azzal, hogy egy-, vagy kétfordulóssá teszi az ember a választási rendszert, jelentősen megváltoztathatja azt. Amíg az egyfordulós a legerősebb jelöltnek kedvez, a kettő- vagy többfordulós szisztéma már annak is kedvezhet, aki a kevésbé elutasított. Gondoljunk csak a magyar helyzetre példaként. Ugyanígy, ha pontozni lehetne a pártokat, vagy többes szavazatot leadni, megint a kevésbé elutasítottnak kedvezne. Ebben viszonylag egységes a világ, a többségi szavazást támogatja, azzal, hogy egy helyre lehet egy ikszet tenni. Arra szeretnék ezzel utalni, hogy mivel rengeteg szavazási szisztémát dolgoztak ki már nagyon régen, nem feltétlenül törvényszerű, hogy milyent használunk. Ez egy matematikai probléma, ami konkrétan arról szól, hogy milyen filozófiai szempont szerint akarjuk a népakaratot leginkább érvényesíteni.

Bővebben ezzel a következő cikkben foglalkoznék, lehetne még sorolni a kampány- és pártfinanszírozás problémáit is, és egyéb gyakorlati kérdéseket. Itt az elméleti részére helyeztem a hangsúlyt, a választási rendszerek esetlegességére próbáltam felhívni a figyelmet.

Összegzés

A három államforma összehasonlítása

Az anarchia kis közösségekben működött, és igazán ott is működhet egyedül. Megvalósítására az izraeli kibucok szolgál példaként, ezek a közösségek is kis méretűek. Nagy közösségben háború és egyéb káosz esetén működhet, viszont ez ideiglenes, jellemzően hamar átveszi a helyét a diktatúra, amely nagyobb szervezettségi fokot képvisel a kezdeti káosznál. Ebből kifolyólag anarchia globálisan kétféleképpen jöhetne létre: egy világégés után, vagy egy olyan 'vírus' segítségével ami megváltoztatja az emberek gondolkodását, azaz disztópiaként vagy utópiaként. Amennyiben nem globális, mindig akadhat külső elnyomó erő.

A történelemben a társadalom fejlődésével alakultak ki a diktatúrák, majd a demokráciák. Ezeknek számos fajtája ismert, rengeteg példával -szemben az anarchiával. A demokráciák kialakulásához már egy fejlettebb, polgárosultabb társadalom kellett, ahogy egy jól működő demokrácia is a polgárosulást segítette elő. Ezen pozitív kölcsönhatással szemben a polgárság és a demokrácia meggyengülése kéz a kézben járt, egyik hanyatlása a másik hanyatlását is okozta, így a diktatúra folyamatosan visszatérő vendég szerepét tölti be. Egy diktatúra legfőbb önellentmondása az lehet, hogy igazán jól működő, prosperáló diktatúrát erős polgárság létrehozásával lehet építeni, de ugyanezen erős polgárság egyben a rendszer felszámolásával is fenyeget, a fokozódó demokráciaigényével.

Vannak erős diktatúrák erős polgársággal és gyenge demokráciák gyenge polgársággal, ennek ellenére a demokrácia alapvetően egy fejlettebb társadalomszervezési szint, amely az emberiség fejlődésével fejlődött ki, és formálódik tovább. Ezért az erős diktatúrák jóléte csak ideig-óráig elégíti ki az embereket, a gyenge demokráciák viszont rendkívül törékenyek.

A demokrácia kritikáira való válasz

A demokráciát számos kritika éri az anarchia szemszögéből. Ilyen az, hogy az állam követi el a legtöbb erőszakot az állampolgáraival szemben, az erőszakszervezeteivel. Viszont, ha ezek nem lennének, nem védene meg senki sem a külső, sem a belső agresszió ellen. További problematikája, hogy nem tudjuk kiválasztani, ezáltal nincs is jó vezető. Nem lehet az a megoldás, hogy akkor nem választunk, mert akkor előbb-utóbb egy meg nem választott lesz majd, aki elfoglalja a vezető pozíciót.

A diktatúra szemszögéből a legjelentősebb kritika abban foglalható össze, hogy az emberek hülyék, képtelenek felismerni a saját érdeküket, illetve sokszor a közösségi érdek elé helyezik a személyes érdekeiket. Ezért kell egy bölcs vezető, vezetőréteg, aki meghatározza a helyes utat. A diktatúra vezetői hatalmuk megtartása érdekében alapvetően érdekelt az emberek hülyítésében, megvezetésében. Hosszútávon ez nem versenyképes a demokráciával szemben, amely igényli az egyéni gondolkodást, látásmódot.

A fenti kritikák egy rosszul működő demokráciával szemben teljesen jogosak, ezért az a legfontosabb feladat, hogy ezeken a problémákon folyamatosan javítsunk, ellenkező esetben mindig lesznek visszacsúszások oligarchiákba, autokráciákba, diktatúrákba.

Úgy gondolom, hogy nem helyes, ha a döntést egy állandó vezetőre/vezetőrétegre bízzuk (diktatúra), ahogy az sem, ha senkire (anarchia). A demokrácia a konszenzus tudománya, viszont nem mindegy, hogy a diktatórikus konfrontatív, avagy az anarchista kooperatív elvek érvényesülnek egy döntésben. Előbbi a demokrácia keretein belül a többség zsarnokságát jelenti a kisebbséggel szemben, utóbbi a kevesekre is igyekszik tekintettel lenni. Mindenkit kielégítő döntés nem létezik, de igyekezni kell a közösség és az egyén számára is elfogadható döntést hozni, ahol nem sérülnek bizonyos alapelvek.

Az egyén és a közösség problémái

Az emberek rendkívül sokfélék, formálni lehet az embereket, de változtatni nem lehet őket, bármelyik eszme, amely arra épít, hogy az emberek csak egyfélék lehetnek, és tagadja más meglétet, vagy bármely olyan eszme, amely az emberek teljes átalakításában hisz, nem életszerű. Erre az alapra kell építeni -habár fontos lehet az emberek oktatás általi nemesítése-, el kell fogadni az emberek különbözéségét és különféle motivációit, és amennyire lehetséges, ezeket tiszteletben kell tartani, mert ellenkező esetben egy utópiára építkezünk, aminek a vége az önkény lesz.

Emellett viszont fontos a közösségben való gondolkodás is. A közösségtudat az, amely létrehozhatja a valódi szolidaritást, onnantól az adókat nem kényszernek, hanem közösségi hozzájárulásnak tekintjük. Az erős szociális háló megadja azt a biztonságot, hogy ha mi kerülünk bajba, sem maradunk egyedül. Az elesettek felkarolása közvetetten a saját érdekünk, egy elégedettebb társadalomban az egyén is boldogabb, ahol kevés a nélkülözés, kevesebb a bűnelkövetés is. Az ember társas lény, szüksége van közösségekre. Amire figyelni kell, hogy semmilyen közösség ne váljon kirekesztővé, mert az gyűlölethez vezet, a gyűlölet pedig erőszakhoz.

Bizonyos szempontok teljesülése alapján jó lehet mindhárom tárgyalt államforma, ezért alapjában véve nem jobb egyik sem a másiknál, egyik is, másik is lehet jó is, meg rossz is, attól függően, hogy mennyire teljesíti ezeket a bizonyos szempontokat. Ilyen szempont lehet, hogy legyen biztonság, jólét, legyenek alapjogai az embereknek stb. Legfontosabb szempont számomra a hierarchia minimalizálása, mert mindhárom lehet szélsőségesen hierarchikus, de elviekben biztosíthatnak egyenlő jogokat is. Értem ez alatt, hogy például kevésbé hierarchikus az, ha egy cégben a vállalatvezér nem különbözik sok tekintetben a takarítótól (azonos jogokkal rendelkeznek, azonos emberi értéket képviselnek).

Amíg a jó diktatúra kialakítása szinte lehetetlen, ugyanúgy egy működőképes anarchia is utópia. Ugyan ki lehet alakítani jól működő rendszereket, de ezek természetüknél fogva tiszavirág-életűek lesznek (hamar átlépnek a történelmileg is tapasztalt következő államforma lépcsőjére). Ellenben a demokrácia keretein belül van lehetőség a javításra, annak tökéletesítése csak elmélyíti a demokráciát, tartósabbá teszi azt. Ezért tartom ezt a legjobb államformának.

Nem mindegy, milyen az a keret, amit létrehozunk magunknak, hiszen az határozza meg az életünket. Ezen politikai keretrendszer tökéletesítése fontos feladat, hiszen ezen keret milyensége határozza meg a tartalmat, azaz segíthet egy kicsivel élhetőbb világ létrehozásában.

A következő fejezetben áttérünk a gyakorlati megközelítésre, néhány javaslatra ezen keret javítására.

 Államelméleti eszmékről: