Az ókori görögök két szóval jellemezték az időt, ez a kronosz és a kairosz. Az előbbi alatt a mai értelemben használt időt értették, ami egy folyamatosan múló, mennyiségileg mérhető dolog, ellenben az utóbbi szó inkább egy kiemelkedő pillanatot jelentett, azaz minőséget írt le.

Szeretem a régi képeket, felvételeket, mindig elgondolkodtatnak, különösen a nagyon régi képek. Ilyenkor mindig eltűnődöm azon, hogy az, vagy azok az ember/ek, akit/akiket a képen látok, már nem élnek. Az is lehet, hogy akik ismerték az illetőt, azok sem élnek már, és csak ez a kép maradt meg emlékfoszlánynak utána. Nincs senki, aki tudná, hogy hogy hívták, milyen volt a hangja, a humora, mi volt a kedvenc tevékenysége, étele. Egyszerűen eltűnt, még az emlékezete is. Szokták mondani, hogy kétszer hal meg az ember, ilyenkor másodjára. Elgondolkodom ezen, és azon is, hogy vajon milyen ember lehetett, milyen volt a mosolya, miket szeretett csinálni, milyen élete lehetett, kiket szerethetett. Az is érdekes számomra, hogy vajon akkor, amikor a kép készült, milyen napja volt, mire gondolhatott éppen, mi bánthatta, mitől félhetett, milyen érzései voltak akkor, volt-e éppen kedvese, és hasonlók. Az a kép megörökítette azt a pillanatot, egy halvány lenyomatot mutat. Olyan, mikor az ember nézi a csillagos eget: látjuk a csillagokat, de valójában a múltat szemléljük, az a fény, amit látunk már csak a múlt. Egy pillanat volt ez a kép, egy kairosznyi idő.

A világmindenség számára egy ember élete is csupán egy pillanat, nem több annál. Annyi idő, mint amikor egy levél lehullik a fáról, vagy még annyi sem. Mégis mi emberek úgy élünk, mint ha örökké élnénk, aggódunk dolgok miatt, hajtunk, gürizünk, haragosak vagyunk, keressük a boldogságot, és néha örülünk. Sokunk úgy rohan át az életen, hogy egy pillanatra sem áll meg, még meghalni sem érnek rá. A valóság az, hogy nem tudjuk, hogy mennyi van hátra, de nagy léptékben mérve nem sok. Mamám már meghalt egy ideje, néha mondta nekem, hogy gyorsan elröppen az élet; elhiszem neki, az ő ideje is letelt azóta. A kronosz kegyetlen. Ezért érdemes a kairoszra rászánni az időt, mert egy pillanatban ott van a végtelen.

Egy régi kép engem mindig az élet mulandóságára emlékeztet, és arra, hogy bizonyos szempontból mennyire jelentéktelen az életünk, és azok a dolgok, amik miatt aggódunk. A jelentős dolgok túlmutatnak ezeken, de azokra paradox módon meg nem szánunk egy percet sem. Rohanunk, és az örök holnapra halasztjuk ezt. Nem figyelünk arra az egyszerű igazságra, hogy nem mindig van holnap.

A gyerekkor egy érdekes dolog. homályos, kicsit olyan, mint ha valaki más élete lett volna. Megfakult, bizonytalan emlékek. Azok a dolgok, amik akkor jelenősnek tűntek, ma már mások. Egy távoli világ már az egész, mégis valahol abban éltünk. Ahogy a gyerekkor, úgy a felnőtt létünk is elveszik egyszer.

Egy évtizedig volt a profilképem egy régi fénykép. amiért megfogott a kép, az pont a fenti gondolatok miatt volt. A képen gyerekek szerepelnek, akik utána felnőttek (vagy sem), éltek, végül meghaltak. Egy vidám. napsütéses nap volt, amire már senki sem emlékszik. (Egyébként a színek is tetszettek a képben, a zöld és a kék.) Maga a kép egy korát megelőző technológiával készült (pár ezer társával), ezért lehetett színes. A szín pedig valahogy élettel telibbé, még közelebbivé teszi ezt a távoli időt. Nemrég a profilképet lecseréltem, és halottak napjának estéje van, így gondoltam, megírom ezt a rövid szösszenetet.