Az emberek tiszta lappal (tabula rasa) jönnek erre a világra. Ugyan meghatározóak lesznek a gének, de a környezet hatásai fokozatosan formálják a tudatunkat. Alapvetően ez a kettő jellemző hozza létre egy ember személyiségét, a kettő között a különbséget az idő jelenti, míg a géneknél van egyfajta állandóság (genotípus), addig a környezeti hatások folyamatosan változnak, és a jellemünket is folyamatosan változtatják, kicsit még a génjeinket is felülírják (fenotípus).

Az első időkben a létezésünk szinte öntudatlan és időtlen. Az ilyenkor érő hatások nagyon mélyek lehetnek. Kezdetben minden új, ismerkedünk a környezettel, megfigyelünk, és fokozatosan tanulunk. Megtanulunk járni, megtanulunk beszélni. A beszéd megtanulásával kitárulkozik számunkra egy tudatos világ, ahol szavakban kapunk magyarázatot mindarra a csodára, ami a létezésben található. A létezés maga egy, de az emberi elme felosztja ezeket tárgyakra és fogalmakra, és különböző szavakkal illeti mindet. A nyelv megtanulásával létrejön egy valóságképünk, méghozzá egy olyan valóságképünk, ami arra a közösségre jellemző, amelyiknek a nyelvét beszéljük. Látjuk az Indul a bakterházat és csak mi magyarok értjük, mi értékeljük igazán. (Hozzátartozunk egy kultúrához, amit főként a külső tényezők alakítottak ki. Például egy észak-európai rendszeretőbb, fegyelmezettebb lesz, mint egy déli, mivel, ha északon hanyag vagy, a környezet (természet) megbüntet érte; ha nem fejezed be a házad télre, megfagysz, míg délen nem.)

Miután megtudjuk, hogy mivel nevezünk tárgyakat, érzéseket, szeretnénk megtudni, hogy mi miért, és legfőképpen hogyan, na meg egyáltalán minek van? Ilyenkor a felnőttekre úgy tekint az ember, mint egy mindentudó bölcsre, aki már felnőtt, és ennél fogva biztosan mindent tud. Így elhiszünk bármit. Elhisszük, hogy a tévében reklámozott mosópor valóban minden foltot kivesz, elhisszük, hogy a gólyák hozzák a gyereket, de akkor még azért kellően nyitott az elménk, és idővel rájöhetünk, hogy nem a mikulás hozza a virgácsot.

Amit az iskolában tanulunk, azt szentírásnak vesszük. Ezt sok tudós ember mondja, meg a tankönyvben is le van írva, csak igaz lehet. olyannyira belénk vésődnek az itteni ismeretek, hogy nehezünkre esik felülírni ezeket. Persze idővel kiderül, hogy nem minden igaz, a szüleink sem tudnak mindent. Ilyenkor az emberekben kétségek támadhatnak. Vannak, akik sosem fogják jelentősebben megkérdőjelezni ezeket a dolgokat, tanultakat, vannak akik a valóságot úgy hajlítják meg, ahogy az a meggyőződésükhöz, énjükhöz közelebb esik, és vannak, akik szinte mindent megkérdőjeleznek. Természetesen nincsenek éles határok, átmenetek vannak ezen kényszerű csoportosítások között.

A felnőtté válás folyamatának egy jelentős része a gyermeki naivitás elvesztése. Gyermekként a világ egy egész volt, ami a szavakkal darabjaira hullott szét, de eleinte ezeket a darabokat összetartotta a megértésbe vetett hit, és a csalódások lévén minél inkább kételkedővé vált az ember, annál inkább darabjaira hullott ez. A gyermeki ártatlanság kora elmúlt, és minél inkább messze került ez térben, annál fájdalmasabb lehet. Elfogadhatjuk az élet mások, sokak által kitaposott rutinját, leélhetjük további kérdések nélkül az életünket, vagy áltathatjuk magunkat, hogy valaha megérthetjük, vagy csak próbálunk minél többet megtudni, örökös kételkedéssel. Az elménk pedig kevésbé nyitott, mint gyerekként volt valamikor.

Egyszer, egy ma már nem élő barátom olvasott egy könyvet egy bizonyos szerzőtől, és értetlenkedve kérdeztem, hogy miért olvassa ezt tőle. Valami olyasmit válaszolt, hogy meg kell ismerni a másik/mindkét oldal véleményét is, egyébként érdekes dolgokat ír. Azóta már megértettem az álláspontját, ha bár ezt már nem mondhatom el neki. Röviden: úgy alkothatsz jó képet és ismeretet, ha minden véleményt meghallgatsz, előítélettől mentesen. Olyan, hogy igazság, szerintem nem létezik egy ember számára, az már akkor elferdült, amikor kimondtuk az első szót, vagy még hamarabb. Relatív, kicsi, a nyelveddel kifejezhető -ez által korlátolt- "igazságocskák", valóságok vannak.

Furcsa lehet Hanyi Istókként leélni egy életet, de mi már beszélünk egy nyelvet, hozzátartozunk egy kultúrkörhöz. El lehet fogadni a világot, ahogy van, esetleg kutakodni egy részterületében, de szerintem fontos, hogy az ember ne fásuljon el, és próbáljon ismereteket szerezni, megérteni. Véleményeket meghallgatni és cserélni, hiszen ez tesz emberré minket. Ha úgy gondoljuk, hogy a világ "igazságtalan", akkor a beletörődés nem fog javítani rajta semmit.

Az ember élete során folyamatosan változik, a gondolatai is változnak. Minél nyitottabb vagy, annál inkább, és ez jó dolog. Viszont kellő kételkedéssel is kell mindenhez hozzáállni. Az ismeretek döntő többségét az ember manapság a tévéből, az internetről szedi, esetleg újságokból, könyvekből. A személyes megtapasztalás élménye a korral járó megszokással kiveszik, hiszen térben és időben egyre távolabbi információk kerülnek hozzánk idővel. Értem ez alatt, hogy míg kisbabaként, a kezeidre csodálkozol rá először, és csodával tölt el, hogy tudok ilyet is, tudom mozgatni ezt a valamit, kettő is van belőle, össze is tudom érinteni őket, tapssal hangot is kiadhatok velük, és még sorolhatnám a csodákat, amiket felfedezhetsz a kezeddel kapcsolatban. Idővel megszokod a kezeid, és nem lesz új, nem lesz megtapasztalás, valóságod része lesz csupán. Utána láthatod a tested, a tükörképed, mások testét, így tovább. Ma pedig olyan híreket hallasz, ami hozzád képest a Föld másik oldalán történt, vagy olyan könyvet olvashatsz, ami a középkorban történt eseményeket tárgyalja. Ezek lesznek a valóságaid darabjai, pedig ezeket közvetlenül meg sem tapasztaltad. Így, minden ilyet kételkedve kell fogadni szerintem, egy egészséges szkepticizmus nem árthat, de túlzásba se szabad vinni. A valóságod részévé kell tenni ezeket, de tudni kell, hogy nem igazságok ezek, sőt esetenként még csak nem is a valóság, hanem annak a meghajlítása.

Szeretném, ha így viszonyulnál az írásaimhoz is, nem kell elfogadnod azt, amit írok, csupán egy nézőpontot kínálok, egy olyan nézőpontot, ami idővel még nálam is változhat. Viszont elégedett leszek, ha nyújthatok legalább egy olyan szemléletet bárkinek is, ami elgondolkoztatja. Nem kell elfogadnia, sőt, vitázhat is róla, annál jobb. (Igaz, sajnos borzalmas vitapartner vagyok, utólag dolgozom fel a traumákat magamban.) Inkább szemléletet szeretnék átadni, semmint bármilyen lexikális tudást, így a hivatalos tudományos állásponttól eltérhet, ezért elnézést kérek. Azért igyekszem -főleg a számomra idegenebb- témáknak utána nézni egy egészen kicsit, most a bevezetőmben ezt szándékosan hanyagoltam, éreztetve, hogy nem tudományos lenne a megközelítésem. Annyit még, hogy jellemző rám az időszakos inaktivitás, úgyhogy sokszor hetekig-hónapokig nem kell új cikket megemésztened, mondjuk azt, hagyok időt a leülepedésre, és nem lusta vagyok (pedig de).

Tévedés lehetősége fenntartva! (Hiszen szükségszerű.)