Alapozás

Előszó

Tegnap megtörtént a bitcoin harmadik felezése (az őskriptodevizánál ilyenkor -nagyjából négy évente- felére csökken a blokkonként kibányászható mennyiség). Mára volt prognosztizálva, így mára terveztem befejezni a cikket (tökéletes alkalom lett volna). Elkéstem ezzel, ahogy a válsággal is, eredetileg Januárban terveztem megírni, mert akkor ráértem. Nem írtam cikket, a válság meg beelőzött. A cikk azt próbálja bemutatni, hogy miért volt időszerű a válság, és mekkora gondok vannak jelenleg a pénzrendszerben. Ezek krónikus problémák, így a jelenlegi helyzettel nem is fogok semmit sem foglalkozni, arról úgy is mindenki hall a hírekben, meg engem különösebben nem is érdekel.
Ez egy tervezett trilógia első darabja, három válságot vennék végig: a pénzügyi után a társadalmit, végül a környezetit.

Két kép

Ahhoz, hogy megértsük a világunk jelenlegi működését, ahhoz a pénzrendszer ismerete a legjobb alap. Sokan idegenkednek ettől, pedig nem olyan száraz dolog ez, és hétköznapjainkat sokkal jobban érintik, mint gondolnánk. Szemléletesen egy egyszerű modellel lehet bemutatni a pénzrendszer helyét/szerepét a világban: képzeljünk el egy kört, ez jelképezi a pénzrendszert, körülötte egy nagyobb kör a gazdaságot (aminek alapja, motorja a pénzrendszer), ezeket veszi körbe a társadalom köre, végül kívül található a legnagyobb kör, a környezeté. Ez utóbbi változatlan, korlátos és véges; a belső körök nem léphetik túl ennek a körnek a szigorú határait, ezt nevezzük manapság divatos szóval fenntarthatóságnak.

Képzeljünk el egy szigetet, ahol egzotikus kagylókat használnak csereeszközként, azaz pénzként. Limitált a kagylók száma, ritkán találnak újat. Ritkaságuk értéket ad ezeknek, de korlátozza a gazdaság folytonosságát (likviditását), mert kevés van belőlük. Egyszer a sziget egy távoli barlangjában milliónyi kagylót találnak. Nagyon megörülnek, és elkezdik elhordani, és felhasználni ezeket. Eleinte fellendül a gazdaság a kagylóbőségtől, könnyebbé válik a kereskedelem, megnő a fogyasztás; a jólétnek köszönhetően nő a népesség. Egy idő után viszont túl sok lesz a kagyló, és ezzel elveszíti értékességét. Már ezerszer több kagyló van forgalomban, mint korábban, így egy kecske már nem 3 kagylót ér, hanem 3000-et, ennyi kagylót tárolni, megszámolni már igen macerássá válik, így végleg elveszíti az értékét, azaz elinflálódik. A gazdaság leáll, de a sziget időt nyer. Leállás nélkül a növekedés folyamata addig tarthat, amíg felélnek mindent, és összeomlik a populáció. Ez természetes ökológiai folyamat, korlátok hiányában (például ragadozó állat) időről-időre előfordulhat a természetben.

...és ezek a valóságban

A kagylóbánya felfedezése a 70-es évek elejéhez köthető, jelenleg olyan százszoros kagylómennyiségnél tartunk azóta. Szigetünk erőforrásai végéhez közelítünk éppen, de a pénzrendszerünk is a végét járja, kényszeres növekedésének exponenciális függvénye gyorsuló pályára lépett napjainkban, ami sosem jó jel.

A pénzrendszer kényszeres növekedése a gazdaságot is kényszeres növekedésre serkenti, a társadalmat fogyasztókká degradálja, amely társadalom feléli a környezetét. A pénzrendszer ma nem a gazdaság szolgálóleánya, ahogy a gazdaság sem az emberek jólétét szolgálja; a gazdasági növekedés önmagáért való jóvá vált.

Mi a pénz?

Azt mindenki tudja, hogy mi az a pénz, de azt már kevesen, hogy mit is értünk ma alatta. Szinte bármit lehet pénzként használni, gondolhatunk a példában említett kagylókra, vagy a régi arany- és ezüstpénzekre. Ezeket hívjuk árupénzeknek. Később terjedtek el a pénzhelyettesítők, amik ígérvényként szolgáltak, azaz be lehetett váltani ezeket aranyra, ezüstre; ilyen volt a váltó és a bankjegy is. Tehát ezeknek a papírpénzeknek nemesfém-fedezete volt, azaz volt mögöttük fizikai fedezet, ez szűnt meg végleg a 70-es évek elején, és terjedt el a világon a ma is használt pénz, a belső érték nélküli fiat pénz. Eredete Kínába, ezer évvel korábbra nyúlik vissza, és jelent meg sok helyütt a történelem folyamán. Az első VH utáni újjáépítés okozta likviditás hiánya miatt itt-ott megjelent újra, de a dollár 1971-es átkonvertálása után lett mindenhol elterjedt ez a rendszer.

Ez a pénz hit(el)re épül, és a belé vetett hit, bizalom az, ami életben tartja. (A font felirata: "I promise to..." azaz megígérem...; a dollár felirata: "...legal tender for all debts..." azaz törvényes fizetőeszköze az adósságnak -önmagukért beszélnek ezek.) A pénzek időről-időre elértéktelenednek, így természetes, hogy előbb-utóbb a bizalom elvesztésével ez bekövetkezik. Legfrissebb példák Venezuela és Argentína; a rekordot pedig hazánk tartja, itt nyomtatták ki a valaha volt legnagyobb címletet. Ezt hívjuk hiperinflációnak, és rendszerint a pénz lecserélésével jár: azóta forint a fizetőeszközünk.
A pénzben lévő ellentmondás abból fakad, hogy a pénzt leginkább két funkcióra: csereeszköznek és értéktartóként használjuk, de ezek sajnos nem jó barátok. Az előbbi tulajdonság érvényesülése esetén inflatórikus a pénz (a gazdaság pörgetéséhez növelni kell a mennyiséget, vagy tervezett romlást beleépíteni magába a pénzbe -lásd később szabad pénz), utóbbi esetén deflatórikus (gátolhatja a gazdaság növekedését limitált volta miatt). Ideális esetben a kettő tulajdonság egyensúlyban van, a termelékenység növekedésének ütemével növeljük a pénzmennyiséget is, de ideális eset sosincs (mivel a gazdasági növekedés -azaz buborékfújás- számunkra fontosabb, ami nem egyenlő a termelékenység növekedésével). A két hatás elsimítására duális pénzrendszert is létre lehetne hozni, ahol az egyik pénz az egyik, a másik a másik tulajdonságot venné inkább fel.

Az infláció

A ma használt fiat pénz működésének megértéshez először az inflációt kell megvizsgálni. Mindenki tudja, mit jelent, azt viszont már kevesen tudják, hogy ez a mai pénzrendszer alapvető tulajdonsága. Amíg korábban az inflációs éveket deflációs évek követték (így a pénz hosszú távon nagyjából képes volt tartani az értékét), addig ma már csak inflációról beszélhetünk. Ez jellemzően alig észrevehető folyamat; időnként levágnak néhány nullát (mint mondjuk Romániában tették 15 éve), vagy eltűnik a váltópénz (nálunk a fillér), extrém esetben viszont elszaladhat az infláció.
Mégis, mi a gond az inflációval? Az egyik gond vele az, hogy a felelős viselkedést bünteti, és a kockázatos viselkedést jutalmazza. A megtakarítások helyett a hiteleket ösztönzi, hiszen nem éri meg megtakarítani, ha a megtakarított összeg elveszíti az értékét. Aki mégis megtakarít, kockázatos befektetésekben kell gondolkodnia, ahol gyarapíthatja a pénzét. Az átlagember ehhez viszont kevésbé ért, így jobb esetben a tőzsdei csúcs környékén, vagy az ingatlanlufi közepén fektet be (olykor hitellel megspékelve), rosszabb esetben valamelyik piramisjátékban veszíti el a pénzét. A másik gond vele az, hogy túlzott fogyasztásra ösztönöz. Költsd el a pénzed most, sőt, vegyél fel olcsó hitelt, mert jobban megéri.
Az ember persze nagyrészt nem annyira érzékeli az inflációt, amikor lassabb, szóval kevésbé tudatosak ezek a cselekedetek. A legfőbb probléma pont ez, az infláció mértékét mindig kisebbnek állítják be, mint amennyi, és ehhez igazítják a jegybanki politikát. Az inflációs számítások torzítanak, és jóval kisebb értéket mutatnak. (Két dolgot emelnék ki: egyik a lakhatás. Itt a lakbér 1,398%-ot képvisel, azaz egy átlagcsalád költségvetésében ennyi részét teszi ki szerintük a bérleti díj... Így hiába emelkednek a lakhatási költségek, az inflációs kosárban alig mutatkozik ez meg. A lakáshitel törlesztője nem kerül beleszámításba, azaz a lakásárak drágulása nem számít a statisztikába. A kettő valamelyike a családok nagy részének a költségvetésének nagy szeletét jelentik, itt 1,4%-os részesedést ér összesen. A másik ilyen a technológiai termékek: ugyanolyan árucikk szerepel bennük, holott a technológiai fejlődés (avulás) miatt ugyanaz a laptop, okostelefon egy évvel később olcsóbb lesz.)
Jobb összehasonlítást mutat, ha megnézzük például, hogy mennyit gyöngült az euróhoz képest a forint, de azt ne felejtsük el, közben az euró is folyamatosan inflálódik. A legjobb közelítést talán a mindenkori aranyár adhat, illetve a vásárlóerő összehasonlításai jól mutatják a változásokat, érdemes ezeket figyelembe venni, ha a valódi értékekre vagyunk kíváncsiak.
Az infláció legnagyobb trükkje, hogy a tényleges infláció mértéke meghaladja a bérek növekedésének mértékét. Ez a közalkalmazottak és a nyugdíjasok esetében egyértelmű, amikor az inflációval megegyező mértékben emelik a fizetéseket, akkor ezzel a torz inflációs értékekkel számolnak, de a versenyszektor sem sokkal bőkezűbb, így folyamatosan csökken az emberek vásárlóereje, amely keresletcsökkenést hitelekkel ellensúlyoznak. Tehát az átlagember valójában egyre kevesebbet keres (akkor is, ha az inflációval kiigazított reálbére mást is mutat), de egyre inkább eladósodik. Nyugaton a jólét a hetvenes-nyolcvanas évek óta csökken (jóléti állam vége), egészen véletlenül az új pénzrendszer, és az azzal karöltve megjelenő neoliberális politika megjelenése óta.

A pénzrendszer működése

A bankrendszer

Az államtól független jegybankok a karmesterek ebben a játszmában: az alapkamat szintje és a pénzkibocsátás köthető hozzájuk. Az előbbi tevékenység közvetetten hozzájárul a hitelezés felpörgetéséhez/csökkentéséhez, utóbbi a (kész)pénzmennyiséghez.
Ahogy az átlagembernek van egy banknál bankszámlája, úgy a bankok is rendelkeznek a jegybanknál (bankok bankja) vezetett jegybanki számlákkal. Itt zajlik a bankközi pénzforgalom, a bankok egymás közötti tranzakciói, illetve ennek a számlának köszönhetően juthatnak a bankok készpénzhez, lehívás útján.
A jegybanki számlán szereplő összeg határozza meg, hogy a bank mennyi hitelt bocsájthat ki, hiszen minden országban előírnak kötelező tartalékot (kivéve Svédország, Ausztrália és részben Kanada), ez a kötelező tartalék ráta. Az USA-ban ez stabilan 10% (volt egészen mostanáig -erről később), nálunk és az eurózónában csupán 1% jelenleg (folyamatosan csökkentették az évek folyamán; az eurózónában 2012 óta ennyi, nálunk: 1995-ben még 17% volt, 2016 óta 1%). Azaz, ha magyar bankár vagy, és van 1 milliárdod, akkor rögtön 100 milliárd felett diszponálsz. A kötelező tartalékráta korlátját is megkerülik a bankok különböző trükkökkel, például hitelfelvevéssel.
A bankközi pénzforgalom mellett ott van a második szint a nyilvános pénzforgalom, itt a kereskedelmi bankok és azok ügyfelei (a gazdasági szereplők és az átlagember) közötti ügyletekről beszélünk. A nagy pénzteremtés itt történik, méghozzá hitel útján. A bank lényegében a semmiből teremti azt a pénzt, amit hitelez. Amikor a hitelszerződés megtörténik, egy elektronikus jel formájában pénzt teremt. Az egész egy könyvelési manőver, amikor visszafizetésre kerül a hitel, a teremtett pénzt leírják, azaz törlik, mintha sohasem létezett volna, viszont a kamat összege az ő valós bevételük lesz, egy sosem létező pénz után. Törvényszerű, hogy ez a kamat valahonnan elvonással jár, azaz valakinek ez az összeg adósságként fog jelentkezni. Így fokozatos az eladósodás. A kezedben lévő pénz az valakinek a tartozása; nagyon leegyszerűsített példával: a friss cég ahol dolgozol hitelt vett fel a kezdéshez, így abból a hitelből tud téged kifizetni, akkor a te béred az valójában a munkáltatód tartozása.

A bankok által kibocsátott hitelpénzek valójában csupán pénzhelyettesítők, nem törvényes fizetőeszközök. Tehát amit pénz alatt ma értünk, az valójában többségében hitel, kis részében jegybankpénz (részben készpénz, más néven M0). Például 2017-ben a dollár esetében: 5 billió valódi dollár (narrow money, M0, M1) mellett 80 billió nem valódi (broad money, M2, M3) létezett (pontos összeget persze lehetetlen tudni).

Háromszereplős tehát a történet: van a jegybank (kasszás), a kereskedelmi bank (bankár), és a hitelfelvevő (Béla).
Gyakorlatilag úgy működik a rendszer, hogy a bankár fedezetért (például lakás) cserébe hitelt nyújt Bélának, bepötyögi a számítógépébe, és kész is az üzlet. A bankárunk pedig fedezetért cserébe (ez a fedezet gyakorlatilag Béla hitele, azaz közvetetten Béla lakása) készpénzért folyamodhat a kasszáshoz, ha túl sok Béla vesz fel éppen készpénzt és fogytán van belőle. Ebből nem csak azt láthatjuk, mekkora üzlet bankárnak lenni, hanem azt is, hogy nem a gyűjtött betétekből hitelez a bank, hanem a semmiből. Betéteket azért gyűjt, mert olcsóbbá és egyszerűbbé teszi a működésüket, nem kell annyit rohangálni a jegybankhoz.

Hitel és termelékenység

A hitelezés előnyeiről mindenki tud, lényegében rövid távú haszonnal jár. Hosszabb távon a hitelezés a gazdasági ciklusok előidézője, elősegíti, hogy a termelékenységet meghaladó legyen a növekedés, amit visszaesés (recesszió) követ. Ahogy bemutattam, a hitel is pénz, így tekintve a hitelezés felpörgetése pénzbőséggel jár, a pénzbőség pedig a gazdaság felpörgésével (mint a bevetőben írt sziget és kagylók példájánál). Egy gazdasági ciklus elkezdéséért a karmester (a jegybank) a fő felelős, a kamatlábak csökkentésével olcsóbbá teszi a hitelfelvételt (kevesebb kamatot kell visszafizetni), így felpörgeti azt (feltéve, ha a kereskedelmi bankok hajlandóak hitelezni).
Először a nagy halak érzik ezt meg (mivel ők a leghitelképesebbek, kezdetben nekik hiteleznek inkább), aztán a gazdaság felhevülésével fokozatosan eljut ez a pénzbőség az átlagemberhez is, a béremelések és a felpörgő lakossági hitelek formájában. A lakosság pénzbősége a fogyasztás növekedésével jár, amit a termelékenység már rég nem tud követni, így elszaladnak az árak, felpörög az infláció. Ekkor karmesterünk, a jegybank a kamatok emelésével elkezdi hűteni a gazdaságot, ami a hitelezés visszaesésével, kamatterhek növekedésével jár, ami pénzt von ki a gazdaságból. Szép lassan elérünk a csúcshoz, és elkezdődik a visszaesés. Recesszió során kamatcsökkentéssel és pénznyomtatással stimulálhatja a gazdaságot a jegybank, és útjára indulhat a következő ciklus. (Érdemes észrevenni, hogy ezeknek a ciklusoknak természetes vesztesei a kisemberek. A recessziót követően olcsón lehet ingatlanhoz jutni, alacsonyak a részvényárak stb., likviditáshoz ilyenkor a nagy halak jutnak; amikorra az ingatlan- és részvényárak az egeket érik ["a hülyének is érdemes beszállni, hiszen mekkora emelkedés van"], akkora lesz pénze a kisembernek is ezekre, és törvényszerűen a csúcson száll be, és bukhat nagyot [mondjuk hitelre vett lakását]. Ezért lenne fontos megértenie a kisembernek ezeket a ciklusokat.)

A fentebb vázolt évtizedes ciklus mellett viszont van egy évszázados léptékű is. Ez akkor keletkezik, amikor a hitelpénz már jóval meghaladja a valódi pénzt, és a pénz nagy része mögött már nincs valós gazdasági teljesítmény. Maga a hitel annak a kifejezése, hogy a jövőben ezt valaki képes lesz kifizetni. Egy darabig lehet a hiteleket akár azok kifizetésére felvett hitelekkel is finanszírozni, de egy pont után ez annyira felhalmozódik, hogy egyszerűen nincs tovább. Tekintve, hogy a kamat értéke nem szerepel a rendszerben, azt csak újabb hitel révén lehet törleszteni, aminek ugyancsak létezik kamatterhe -ha jobban belegondolunk, ez egy tipikus piramisjáték, ami addig megy, amíg van elegendő számú hitelfelvevő.
Másik hozzátevő, hogy a karmesterünk elveszíti a pálcáját, elérjük a 0%-os kamatlábat, és nem tudja hova lentebb vinni a hitelezés további pörgetéséhez, ezt láthattuk már 2008-ban is. A hitellufi kifújt. Ekkor a másik csodaeszközhöz nyúlhat: elkezd irgalmatlan mennyiségű jegybankpénzt önteni a gazdaságba, a hitelpénz hiányát pótlandó. Ez viszont könnyen hiperinflációhoz vezethet. A pénzöntés USA-ban (QE programok), és Kínában nagy mértéket öltött, -ők hamar ki is jöttek a válságból-, míg Európában eleinte a megszorítást választották, ami sosem üdvös.

A mai pénzrendszer folyamatos eladósodást, inflációt idéz elő, illetve kényszerű növekedésre kényszeríti a gazdaságot. Az eladósodás és a növekedési kényszer okozta felesleges túlfogyasztás a jövő generációk terhére történik, de a jelenlegi generációk lelki jólétére sem hatnak ezek jól. Érdekes módon a mai rendszerre úgy jellemző az infláció, hogy közben folyamatos likviditáshiány jellemzi, azaz pénzszűke mellett is árfelhajtó hatású (ezt hitelekkel éri el). Az infláció hatása sokkal rejtettebb, az emberek keresetének a folyamatos leértékelését okozza, a jólét fokozatos csökkenésével, és az életszínvonal egyre jelentősebb hitelekkel való fenntartásához vezet. A neoliberális gazdaságpolitika szélsőséges vagyonkülönbségekhez vezetett, az alsó- és középosztályokat tolták mélyebbre, miközben leépítették a szociális ellátórendszereket.

Rövid kitekintő az alternatívákra

Számos alternatíva létezik, ezeket nem venném részletesen végig. Az évszázada kidolgozott Silvio Gesell-féle szabadpénz rendszertől, a mostanában sokat emlegetett modern monetáris elmélet rendszeréig sok alternatíva áll a rendelkezésünkre, csupán be kellene vezetni. A kriptodevizák ugyancsak szerepet kaphatnak egy új rendszer felépítésben, erre irányulóan is vannak tervezetek.
Röviden a szabadpénzről annyit, hogy az elmélet arra épül, hogy minden áru romlandó, és ezt a romlást a pénzbe is bele kell építeni. Így létrehozott egy adott időszakonként értékét vesztő pénzt, amit nem érdemes kuporgatni, így a forgási sebességét jelentősen megnöveli a pénznek (és elejét veszi a harácsolásnak). A gyakorlati megvalósulását (helyi pénzként) a wörgli csodaként emlegették, gyorsan el is lehetetlenítették. A helyi pénzek számos országban ma is használtak, az EU törvényei is támogatják a helyi pénzeket, így érdemes lenne minden régióban kialakítani ilyet (idehaza csak néhány helyi pénz létezik); nem beszélve egy kiegészítő valutáról, mint a svájci WIR, amely a nagy gazdasági válság idején lett létrehozva, pontosan a válságciklusok mérséklésére. Egy az adott ország pénzéhez kötött belső elszámolásra használt pénz nagyobb stabilitást adna az adott országnak.
A modern monetáris elmélet (MMT) már nagyobb léptékű, lényege, hogy az államnak joga legyen saját magának kibocsátania pénzt, annyit, amennyit csak akar, és ezzel finanszírozná a beruházásait. Ez nem okozna inflációt, ha a gazdaság igényeihez mérten tenné ezt. Lényegében nagyberuházásokat (például út-, vasútépítés) finanszírozhatna ezzel (így teremtene pénzt), túl sok pénzmennyiség esetén célzott adók formájában vonhatja ki a pénzt a rendszerből, megelőzvén az inflációt.
A kriptodevizáknál az államok gondolkodnak állami kibocsátásúakon, de a decentralizáltságuknak köszönhetően központi felügyelet nélkül is létre lehet hozni ilyeneket (ez volt a bitcoin létrehozásának fő célja, harmadik fél [közvetítő] nélküli tranzakciók), és számos funkcióra lehet használni ezeket, amire csak tervezik. Az állami kibocsátású kriptodeviza, azaz a digitális jegybankpénz (CBDC) gondolatával egyre több jelentős ország kacérkodik. Egy ilyen rendszer használná a blokklánc-technológiát, ennek köszönhetően az állampolgárok már a jegybankoknál is vezethetnének számlát, megkerülvén -a jelenlegi pénzrendszer vámszedőit- a kereskedelmi bankokat. A decentralizált megoldást inkább kisebb közösségek esetében tudom elképzelni (egyfajta digitális helyi pénzként), de teljesen nem zárom ki az államokat meghaladó mértéket sem, egy aranyhoz hasonlóan viselkedő, értékálló kriptovaluta esetén.

A jelenlegi pénzrendszer problémái

Néhány problémás elem (a teljesség igénye nélkül)

-Derivatívák.

A derivatívákat legegyszerűbben egy olyan határidős szerződésként lehet leírni, ahol két (vagy több) fél megegyezik a jövőben fizetendő árról; azaz egy búzatermesztő és egy malom a búza leendő felvásárlási áráról (amely árat mindkét fél megfelelőnek talál) és így kivédhetik a lehetséges világpiaci áringadozást (túl magas,vagy alacsony ár) ami nem kedvezne egyik, vagy másik félnek. Eddig nem is lenne gond, de a jó brókerek erre is elkezdtek spekulálni, különböző fogadásokat kötnek a lehetséges árra, méghozzá magas tőkeáttétellel, azaz magas kockázattal és olyan pénzekkel, amikkel valójában nem is rendelkeznek. A derivatívák származtatott ügyletek, azaz nem a valós termékről (példánkban búza) hanem annak áráról van szó. Bizonyos szempontból az üzletek összértéke nulla, más szempontból viszont hatalmas összegű fogadásról beszélünk, ami jóval meghaladja az adott termék összértékét. Egy hatalmas összeomlásra váró hegyről beszélünk, ami a 2008-as válság fő katalizátora volt (az ingatlanlufi önmagában még nem volt olyan veszélyes, a rá épülő derivatívák voltak az, ami katasztrofálissá tették a helyzetet). Akkor, ha nem mentik ki a bankokat, akkor a teljes pénzügyi rendszer már összeomlik, nem húzza ki máig. Mondanom se kell, hogy nem szabályozták le a derivatívapiacot, most is vígan elketyeg, a következő robbanásra várva. Az utóbbi három évben szépen emelkedett a derivatívák összege, és a jelenlegi helyzet nem túl rózsás.

-Túlcentralizáltság

A 2008-as válság idején a bankmentő csomagok fő magyarázata az volt, hogy egyszerűen túl nagyok a bankok (too big to fail) ahhoz, hogy hagyják csődbe menni azokat. Azóta a centralizáltság még nagyobb; Európában még inkább ez a helyzet. A négy amerikai nagybank összes eszköze (tavaly év végén) 2,5-2,5 és 2-2 billió dollárra rúgott, összesen 9 billió dollár, egészen elképesztő összeg, ha számításba vesszük, hogy a teljes USA GDP 21 billió dollár.
Akinek ezektől a számoktól nem esett le az álla, annak bemutatnám az előző fejezetben tárgyalt derivatívák világát ezen bankoknál (*itt a Wells Fargo helyett a nagyobb kitettséggel bíró Goldman Sachs szerepel). Tavaly nyáron a JP Morgan 59 billió dollárnyi derivatívával rendelkezett (fél év alatt 10 billióval nőtt!), a Citigroup 51 billióval (19 billióval több, mint 2008-ban), Golman Sachs 47 billió, Bank of America 20 billió; ez a négy bankcsoport felelős az ottani bankok által kezelt derivatívák 88,3%-áért. Összehasonlításként az USA GDP-je továbbra is 21 billió, a teljes világé 87 billió dollár volt ekkor, ennek a négy banknak a derivatíva kitettsége 177 billió dollár... Remélem, dereng valami.
A legveszélyesebb játékosunk viszont európai. A Deutsche Bank derivatíva kitettsége 2018-ban egy kicsivel nagyobb volt az előzőleg tárgyalt bankoknál, akkor 49 billió dollárra csökkent éppen. 2008 óta botrányokat és büntetéseket rakásra halmoz (volt olyan eset, amibe belerokkant volna, ha a német kormány nem jár közben az érdekében), folyamatos a lejtmenet ennél a banknál, évek óta a csőd közelében táncol. A német GDP olyan 4 billió dollár körül mozog, ha ez a bank bedől (pedig nagyon úgy néz ki, hogy hamarosan be fog), nem menti meg semmilyen csomag, és az egész világra hatása lesz.

-QE programok és a jelenlegi gazdasági mentőcsomagok.

A válság óta folyamatos pénznyomtatással tartják életben a jelentősebb központi bankok a gazdaságot (mennyiségi lazítás, más néven QE programok). Normális körülmények között csak a recesszióban használt fegyver, a pénznyomtatás, most folyamatosan zakatolt az azt követő években is. Ebből a pénzből először kisegítették és feltőkésítették a felelőtlenül gazdálkodó bankokat (megvéve azok rossz hiteleit), majd sorra vásárolták az államkötvényeket, amivel a kormányoknak adtak keretet a költekezésre, gazdaságélénkítő programokra. (Amikor állampapírt vesznek ebből a pénzből, akkor lényegében pénzt teremtenek a semmiből azért, hogy finanszírozzák azt az adósságot, amibe a pénzteremtés került.) Ennek eredménye viszont nem a gazdaság felpörgetése lett, hanem hatalmas eszközárbuborékokat okozott: elszálltak az ingatlanárak, a tőzsdék soha nem látott emelkedésen mentek keresztül. (Magyar példa: a CSOK-ot pillanatok alatt beárazta a piac, jelentős ingatlanár-emelkedés formájában.) A pénz nem jutott el a gazdaságig, így nem okozott béremeléseket, és így inflációt sem. Az USA-ban a válságot követő 6 évben megötszöröződött (!) a jegybanki pénzmennyiség (M0), de mégsem okozott inflációt, mert egyfelől a rossz hitelek megvásárlásával a kereskedelmi bankok által teremtett hitelpénzből valódi pénzt kreáltak, és adtak a bankoknak, másfelől a pénz a nagy halaknál maradt, a bankok nem voltak hajlandóak hitelezni, legfeljebb a biztonságos nagyvállalatokat. Lényegében adófizetői pénzből tömjük a nagyokat, business as usual. Jelenleg ez a folyamat nagyobb sebességre kapcsolt, mindenki felpörgette a mennyiségi lazítást, gazdasági mentőcsomagoknak beállítva. Fontos megjegyezni, hogy a devizaleértékeléssel járó pénznyomtatás a nagy országok devizái iránti keresletet (azaz bizalmat) rövid távon nem csökkenti (tekintve, hogy erős gazdasági háttérrel rendelkező tartalékvalutának tekintik ezeket), de egy kisebb ország esetében ez veszélyes fegyver lehet; ehhez képest friss hír, hogy nálunk is beindul az üzem.

-Helikopterpénz és robotizáció?

Az USA-ban pillanatok alatt 33,5 millió (!) főre ugrott a munkanélküli járadék kérelme, és nem tudni, hol lesz a vége. Mindamellett, hogy mutatja az USA gazdaságának sebezhetőségét, erre muszáj lesz megoldást találniuk, ha nem akarnak egy szociális katasztrófa elé nézni. Ezeknek a munkahelyeknek a jelentős része nem fog újra létrejönni, már régen esedékes egy technológiai váltás, ami sok munkahely robotizációjával jár majd. A most beáramló pénz egy részét fordíthatják erre a cégek. Rövid távú megoldásként felmerül a helikopterpénz, azaz a munkanélkülieknek adott jövedelem, de hosszú távon most már tényleg el kell gondolkodni az alapjövedelmen. Azaz lesznek emberek, akik nem termelnek, csak fogyasztanak. Ez jelenleg rövid távon megdobhatja az inflációt, hiszen a szolgáltatások és áruk egy része elérhetetlenné vált, szűkült a kínálat, a kereslet pedig maradni fog. Amíg nem lesz robotizáció, addig ez így marad, és nagyon úgy néz ki, hogy a cégek jelenleg továbbra is a pénz zsebre rakásában jeleskednek, nem igyekeznek fejleszteni. (Az évtizedek óta tartó termelékenységcsökkenést a cégek a munkabéreken spórolták meg, így fenntartva a profitabilitásukat, ezért sem szimpatikus számukra mostanra elkerülhetetlenné váló gépesítés.) Amíg nincs technológiai váltás, kinéz egy méretesebb infláció a kínálat beesése miatt.

-Repopiac

Tavaly ősszel a pénzügyi rendszer akár össze is omolhatott volna, ha a FED nem lép közbe megint. (Ez a lényegtelen esemény a hírekben sajnos két közúti baleseti hír közé sem fért be...) A repopiac az, ahol a bankok esténként (pár órás időtartamra) egymásnak pénzt hiteleznek a napi számláik kiegyenlítése végett (gigászi összegekről beszélünk), de a bizalom megingott, csak magas kamatozásra voltak hajlandóak hitelezni, így a FED-nek kellett közbelépnie, és az adófizetői pénzből megmentenie a helyzetet. Azóta a FED tömi a bankokat, és tartja lélegeztetőgépen az egészet. Az eset kapcsán sima likviditás (dollár) hiányról beszélnek, ami igaz, de több lehet a háttérben.

-Kötelező tartalékráta

Ahogy a pénzrendszer leírásánál említettem, eddig 10% volt a kereskedelmi bankok kötelező tartalék rátája az USA-ban (évtizedekkel korábban 20%), de ez megváltozott. Márciusban 0%-ra (!) vitte le ezt a FED, azaz lényegében megszüntette. Innentől kezdve a bankoknak semmilyen fedezettel nem kell rendelkeznie a hitelezéshez. Papíron én is alapíthatnék nulla kezdőtőkével egy amerikai bankot (nyilván nem), és hitelezhetnék milliárd dollárokat a semmiből, valós kamatokra. A lényeg, hogy innentől kezdve semmi fedezettel nem kell, hogy rendelkezzenek a bankok (van a világban erre példa, és a nálunk alkalmazott 1% sem egy hatalmas összeg, de itt más a lépték). Hallottunk a bank runokról, amikor a betétesek megrohanták a bankokat, mert híre ment, hogy nincs elég pénz a bankban. Innentől nem kell, hogy legyen bármennyi is. Majd ha ebből gond lesz (lesz, amikor az emberek megértik, miről van szó), feltehetőleg a FED nyomtat majd, és a bankoknak adja, nehogy csődbe menjenek, de akkor minek is a kereskedelmi bank, illetve mennyit is ér az a pénz, amit nyomtatnak, ha éppen hiányzik valahonnan?
A hivatalos állásfoglalás szerint a hitelezést akarják ezzel a totálisan felelőtlen döntéssel felpörgetni -nehéz elhinnem. Gondoljunk csak a repopiacba folyamatosan öntött emberi ésszel fel nem fogható összegekre (amivel egészen biztosan egy hatalmas lyukat próbáltak befoltozni), és most erre a döntésre. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy itt valami nagyon nagy gond van egy vagy több nagybanknál. Egy biztos, a bizalomnak nem fog ez a döntés sem jót tenni, ki tartaná egy olyan bankban a pénzét, amelynek nem kell egyetlen fillért sem a széfben tárolnia, mindet elköltheti?
Másik lehetőség, hogy hamarosan átállnak egy készpénzmentes rendszerre, és akkor nem lehet ebből akkora gond, elektronikusan bármikor bármennyi pénz létrehozható. Ennek viszont nem látom az alapjait. Svédországban például, ahol nincs kötelező tartalék, ott az emberek már alig használnak készpénzt, így ott kevésbé látványos ez a dolog. Itt egészen biztosan másról szól a történet, túl drasztikus és hirtelen ez a lépés, inkább tűnik pánikreakciónak, mint megfontolt, jól előkészített döntésnek.

-A zombi cégek és az alapkamat

Egyre több az olyan cég, amit zombi cégnek nevezünk (2016-ban 12%); az olyan céget hívjuk így, amely képtelen kifizetni a tartozásait, így egy esetleges kamatemelés a bedőlésüket jelentené. Ezek a cégek nem életképesek, és károsak a gazdaságra. Létüket az alacsony kamatoknak köszönhetik, ennek köszönhetően tudnak hitelről-hitelre fennmaradni. Tekintve, hogy a kamatok a rendszer újraindításáig nem fognak nagyon feljebb menni, ezen cégek aránya rohamosan tovább nőhet, még inkább egészségtelenné téve a gazdaság szerkezetét.
Elképzelhető negatív kamat is, ami a megtakarítókat büntetné a hitelfelvevőkkel szemben, azaz még inkább eladósodásra ösztönözné az embereket és cégeket. Más kérdés, hogy lesz-e, aki hitelezzen ilyen feltételek mellett.

Ahhoz, hogy érthető legyen az alapkamat szerepe a gazdasági folyamatban a bank és annak ügyfele kapcsolatát kell megvizsgálni. Ahogy csökken az alapkamat, úgy csökken a bankok kamatbevétele. Ezért -a profitabilitás fenntartása végett- a bankok növelik a kihelyezett hitelmennyiségét, azaz egyre szélesebb körben terítik azt, ezzel viszont egyre kockázatosabb ügyfelek is hitelhez jutnak. Ezt a folyamatot tetézi, amikor az állam ezt támogatja is (jusson mindenki lakáshoz, minden cég hitelhez). A másik oldalon (a hitelfelvevők oldalán) az egyre alacsonyabb kamat egyre több embert vonz, egyre inkább megéri hitelt felvenni a megtakarítással szemben. Ez az ördögi kör hitelfelvevő oldaláról eladósodást, hitelező oldaláról növekvő kockázatot okoz. Amikor csúcsra ér a folyamat, beesik a gazdaság, túl sok nem teljesítő hitel lesz, és a bankok bajba kerülnek -ez történt 2008-ban. Jelenleg egyre kevesebb hitelképes ügyfél van (eladósodott emberek, zombi cégek), ellenben egyre nagyobb igény a hitelekre (mivel olcsó, és sok ember meg cég függővé vált a hiteltől, kiadásaikat -köztük a korábbi hitelek törlesztését- abból fedezik). A kérdés az, hogy kinek adsz hitelt ilyen helyzetben? Hitelezni egyre kevésbé éri meg (kevés rajta a haszon), ellenben egyre kockázatosabb, sőt, sok esetben reménytelen ügyfelekről beszélünk.

Sok egyéb dolgot lehetne még a problémákhoz sorolni, nem bővíteném tovább a listát.

A pénzrendszerünk strukturális problémája

Ahhoz, hogy megértsük, mi folyik mostanában, egy rövid visszatekintés elég lehet. A legutóbbi nagy gazdasági válság következtében a harmincas éveket a pangás jellemezte, ami segített a szélsőséges eszmék terjedésének, amit a II. VH követett. 1944-ben a Bretton Woods-i egyezménnyel a résztvevő országok az aranyhoz kötötték a fizetőeszközeik árfolyamát, a dollár pedig a világ hivatalos tartalékvalutája lett. Egyes vélemények szerint ez tekinthető a mostani évszázados gazdasági ciklus kezdőpontjának. A hetvenes évek elején megszűnt a jelentősebb devizák aranyfedezete, az érték mögötte a homályos 'gazdasági teljesítmény' lett, azaz az adott ország gazdasági teljesítményébe fektetett bizalom és hit (értéktartó pénzről csereeszköz pénzre váltottunk). Ez a manőver megszüntette a mennyiségi korlátot, így szabadabbá vált a pénz áramlása, ezáltal a gazdaság fűtött állapotba került. Az USA-ban egy évtizedig magas infláció és az ezzel járó folyamatos kamatemelés volt a jellemző. A fák viszont nem nőhetnek az égig, innentől kezdve 2008-ig a kamatlábak araszoltak lefelé egészen a bűvös 0-ig (a 30-as években járt itt utoljára). Egy pénzhiánnyal küszködő gazdaságra hirtelen rázúduló pénz egy darabig túlfűtöttséget eredményezett, de aztán hamar telítődtek a lyukak, azóta a hitelkiáramlás-megszorítás ciklusok fokozatosan még telítettebbé tették a piacot, még dagadtabbra fújták a lufit. Minél nagyobbra fújod a lufit, annál feszesebb, annál nehezebb tovább fújni, így elérkezik a pont, ahol már a teljes erővel való fújás (0%-os alapkamat) sem segít növelni azt, mert egyszerűen nincs kinek hitelezni.

A felfúvódás közben mindent ellepett a hitel, újabb hitelek adták a kamatok fedezetét. Mostanra ez túlburjánzott, mindenki gatyáig eladósodott, és elérkezett a törlesztés ideje, de nincs miből, hiszen a rendszerbe kódolva van, hogy csak újabb hitelből lehet törleszteni. A törlesztés folyamata pénzkivonással jár a gazdaságból, ez pedig recesszióval jár. Mivel a pénz jelenleg kevés jegybankpénzből és rengeteg hitelpénzből áll, úgy oldották meg a helyzetet, hogy elkezdték jegybankpénzzel fújni a lufit. Tehát a képlet úgy néz ki, hogy a jegybankok elkezdték eladósítani az országokat, és valódi jegybankpénzt önteni a gazdaságba, a nem valódi hitelpénzek helyébe.
2008 után a FED számolatlanul öntötte a dollárt a gazdaságba, mégsem okozott jelentősebb inflációt. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy nem ért le a pénz a kisemberekhez, akik elkölthették volna, mivel a gazdaságba sem igazán került bele. Sosem látott tőzsdei fellendülés következett (valaha volt leghosszabb bikapiac az USA-ban), az ingatlanpiac is az egekben járt mostanában; azaz eszközárbuborékokat okozott infláció helyett. Másik része hiteltartozások révén a bankokhoz áramlott. Az ingatlanpiac kezdődő lassú visszaesése, és a tőzsde csodás szárnyalása már előrejelezte a ciklus végét. Az újabb (valójában inkább a pénzpumpával elodázott 2008-as folytatása) válság már a küszöbön volt, mindenki találgatta, hogy mi lesz az első dominó, ami eldől, végül senki sem találta ezt el.

Kétféle meghatározó válság létezik: a gazdasági és a pénzügyi. Előbbinél a túltermelés a jellemző, nagy a készletezés; egyszerűen kevés a likviditás (a bevezetőben emlegetett kagyló) a rendszerben (vagy maga a fogyasztó), így nincs elég kereslet -deflatórikus jellegű. A második esetben hitelválságról beszélhetünk; a meggondolatlan, fedezet nélküli hitelezés jellemzi. Ilyenkor magas a hitelkiáramlás (sok a kagyló), amely a fogyasztást ösztönzi, és az árakat növeli -inflatórikus jellegű. A hitel fedezete az áru, de a kereslet visszaesésével az áru értéke csökken, nem lesz fedezete a hitelnek és ebből lesz a pénzügyi válság. 2008-ban elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor túl sok lett a hitel, a lufi kipukkadt, de ezt nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni: egyre nagyobb és nagyobb ragtapaszokkal próbáljuk elfedni az eresztékeket.

A jelenlegi válság egyszerre keresleti és kínálati, egyszerre esett vissza mind a kettő. A fellépő likviditáshiányt gyorsan orvosolták pénznyomtatással, swap csatorna bővítésével, egyebekkel, de a hitelprobléma csak súlyosbodott azzal, hogy konkrét ágazatok álltak le, és képtelenek fizetni a hiteleiket, ezáltal csődközeli állapotba kerültek. (Részletesebben nem foglalkoznék ezzel, ajánlom ezt a cikket.)

Meddig tartható ez a helyzet?

Az utóbbi évtizedek mainstream, neoklasszikus közgazdaságtan modellje szerint (amely frázisaiban piacpárti, valójában annak ellenkezője!) a piacokról hitelezze magát az állam, kitéve a külföldi befektetők érzelemmentes szeszélyeinek. Láthatjuk Görögország példáját: megszorítások hegyei, kényszerprivatizáció, és államcsőd közeli helyzet. (Egyébként Görögország adóssága a 80-as években alakult ki, nem az eurózóna idején, és az un. mentőcsomagok a hitelezőik zsebének kitömését jelentik, nem a görög nép megsegítését. Demagóg képpel élve: ebben a szituációban a német adófizetők pénze áramlik a német bankok zsebébe, egy görög kitérővel.) Láthatjuk, hogy ez rossz megoldás, és egy stabilabb gazdaságot is térde kényszeríthet, ha a hitelezők elpártolnak. Ez az irány volt, amit a neoliberális politika követett évtizedeken keresztül: válság idején megszorításokkal súlyosbították a helyzetet. 2008 óta váltaniuk kellett, mert ez gazdasági összeomlást okozott volna.

A harmadik legnagyobb gazdasággal rendelkező Japánban 30 éve tologatják maguk előtt ezt a problémát. 1990-ben kidurrant spekulációs lufi eredményeként recesszióba sodródott az ország, és -a gazdaságélénkítő programok ellenére- azóta sem tudott kilábalni belőle, megrekedt a japán növekedés. Az államadósság közben 70%-ról világrekorder 250%-ra nőtt. Ami életben tartja a japán gazdaságot az az, hogy saját maguknak vannak eladósodva, rengeteg ember nyugdíj megtakarítása nyugszik állampapírokban. Ez a status quo viszont -a japán emberek fegyelme mellett is- pár éven belül össze fog dőlni a demográfiájuk miatt (sok új nyugdíjba menő; 2022-es jóslatot lehetett hallani tavaly). Ez nagyjából az, amit a keynesiánusi modell hozhat: időhúzást. Erre törekednek jelenleg az országok -köztük hazánk is-, a jegybankok eszközvásárlásaival, az adósság hazaivá tételével (szuper-államkötvény idehaza) odázzák a bajt. Ebben a modellben lényegében pénznyomtatással élénkítik a gazdaságot, a gond az, hogy a pénzrendszer jellege miatt ez csak időhúzásra elég.

A harmadik megoldás az előző egy finomított verziója, amelyben neoklasszikus módon a lakosságot megszorításra ösztönözzük (azaz az adósság visszafizetésére), rábírjuk a bankokat némi adósságelengedésre, és a neoliberális politikával szembe menően megadóztatjuk a gazdagokat (újraelosztás). Ezek csökkentik a rendszerben lévő pénzmennyiséget (deflatorikus hatásúak, utolsó nem biztosan, mert keresletet is generálna), így ezekkel ellensúlyozzuk a most használt pénznyomtatást (inflatórikus). Ezzel a módszerrel, nagyon lassan vissza lehet ereszkedni a reálgazdaság valódi szintjére; a hátulütője ennek, hogy nagyon elnyújtja a visszarendeződést, hosszú válsággal jár, és a rendszerbe kódolt problémát nem oldja meg. Az igazi gond ezzel az, hogy az a politikus nem lesz megválasztva, aki megszorításokat szeretne, a gazdagok nem lesznek megadóztatva, mert nagy az érdekérvényesítő erejük, kicsi a belátásuk és pláne sok az offshore lehetőség, a bankok meg eddig sem mutattak túl nagy megértést, ezután sem fognak, amíg lehet őket tömni adófizetői pénzből, addig felelőtlenül cselekednek, és utána megmentődnek. Így marad a jelenleg futtatott csodafegyver, a pénznyomtatás, ami hosszú távon súlyos inflációt okozhat, ami megkérdőjelezi a pénzbe vetett bizalmat, ami az egész rendszer alapja.

Az utolsó megoldás az az, amiről senki sem akar igazán hallani: a bankrendszer mondjon le a hasznáról, adósságelengedés révén, a pénzrendszer újrastrukturálásával, megváltoztatásával, de leginkább a kereskedelmi bankrendszer beszántásával. Ezekkel a megoldásokkal egyetlen apró probléma van: érdekekbe ütközik, olyan érdekekbe, amelyek nagyobbak egy-egy nemzetállam kereteinél. Ne feledjük például, hogy a világpénzt nyomtató FED magántulajdonban lévő intézmény, természetesen bankárok kezében van. Vajon a bankok érdekeit fogják szem előtt tartani, vagy másét?
Láthatóan van mozgás a jegybankok részéről a digitális jegybankpénz felé -ami lehetővé tenné a kereskedelmi bankok megszűnését-, de nem hinném, hogy ez ilyen formában meg fog történni, lesz valami csavar benne. A FED esetében -ami amúgy is magántulajdon- még nagyobb az esély erre, de ott, ahol állami tulajdonú a központi bank, ott túl nagy érdekeket sértene.
A hitelek és adósságok leírása meg szóba sem jöhet, pedig más megoldás nem nagyon létezik ebben a rendszerben. Ezek a tartozások VISSZAFIZETHETETLENEK a rendszer jellege miatt. Egy módon lehet ezeket visszafizetni: a pénz elinflálásával, és a jelenlegi út (pénznyomtatás) leginkább errefelé vezet.

Láthatjuk, hogy jelenleg a négy megoldás közül a másodikat preferálják, ami csak időhúzásra elég. Japán -a lakosság fegyelmének köszönhetően- harminc éve vegetál ezzel, de ennél sokkal gyorsabb lefolyású az, ami a világban jelenleg történik. Akárhogy is lesz, mindenféleképpen fájni fog.

Mi várható?

A perifériaországok nehéz helyzetbe kerültek, mivel az ő devizáik nem tartalékdevizák, így nem nyomtathatnak nyakra-főre jegybankpénzt. A magyar forint már elindult a lejtmenetben, és ha valóban nekiindul, nagy baj lehet.
Konkrétan megvizsgálva hazánkat, 2010 óta csupán tíz év alatt a jegybankpénz több, mint két és félszeresére (3000 Mrd Ft-ról 8000 Mrd Ft-ra!) nőtt, a teljes pénzmennyiség pedig a duplájára (14000 Mrd Ft-ról 280000 Mrd Ft-ra!). A kamatokat mesterségesen alacsonyan tartottuk, és úgy ért a válság minket, hogy nincs hova levinni a kamatokat, mert így is túl alacsonyan voltak. Egy elképesztően expanzív, totálisan fenntarthatatlan pénzügyi politikát folytatott az MNB, ami nagyon nagy veszélybe sodorta a forintot. Jelenleg az a helyzet, ha nem nyomtatunk tovább, akkor súlyos hiány léphet fel, és nagy válság lesz, ha nyomtatunk -mert jelen helyzetben muszáj-, akkor nem látom még mindig be, hogy miért ne lenne hiperinfláció.
(A szakértők egyetértenek abban, hogy jól növekedett a gazdaságunk, igaz, nagyrészt EU-s pénzből. Amit elfelejtenek ilyenkor megnézni, a pénzmennyiség növekedése. Ilyen mértékű pénz és hitelnövekedés hatására, világpiaci konjunktúra közepén egyenesen csoda lett volna, ha ez nem így van. Azt kell látni, hogy totálisan túlfűtött állapotba hozták a gazdaságot, teljesen feleslegesen, hiszen a gazdasági növekedés nem tud lépést tartani ezzel a pénzmennyiség-növekedéssel [a forintra meg nincs akkora igény, mint a dollárra, ők a nagy világkereslet miatt nyugodtabban nyomtathatnak], a túlhitelezés pedig sosem jó irány. Az utóbbi években a bérekben már megmutatkozott ez a fölösleges pénz, aminek közvetlen folyománya a bérnövekedést meghaladó infláció. Azok, akik a mostani ingatlanbuborék idején vettek lakást -pláne változó kamatozásra-, nagy gondba kerülhetnek, ahogy a svájci frankosok legutóbb -nincs új a nap alatt, csak kicsit másképp árnyékol.)

Az eurózóna eddig is katasztrófa volt. A német gazdaságnak kedvezett a gazdaságukhoz mérten gyenge pénz (támogatta az exportjukat, olcsóbbá tette a termelésüket, vonzóvá a részvényeiket), viszont az alacsonyabb bázisról induló -így gyorsabb növekedési pályát futó- periféria számára túl erősnek bizonyul az euró, emiatt buborékok képződnek, és adósságcsapdába kerülnek, hiszen nem inflálhatják el a pénzüket. Emiatt a periféria vesztese az euróövezetnek, és a folyamatos megszorítások (ami például a most rosszul szereplő egészségügyi rendszer leépítését jelentette náluk) csak rontanak a helyzetükön. Olaszország Európa gyenge pontja volt, és most pont ott a legnagyobb a gond. Az olasz gazdaság bedőlése magával ránthatja a perifériát (PIGS), ami az eurózóna végét jelentheti, az euróval együtt.

A dollár még mindig a világ vezető valutája, legfontosabb tartalékvalutája, emiatt nehezen elképzelhető a bedőlése, de én személy szerint egyáltalán nem zárnám ezt ki; a központi bankok sem véletlenül kezdtek el bespájzolni aranyból -a dollár kárára. Az USA gazdasága sokkal sebezhetőbb, mint amilyennek látszik, és ha a folyamatos pénznyomtatás közben elveszik a bizalom, a dollár is mehet a levesbe. Mondanom se kell, hogy ez mivel járna a világgazdaságra nézve...

Még ha nem is lenne földindulás, akkor is személy szerint a nemesfémek további erősödésére (főleg az aranyhoz képest jelenleg alulértékelt ezüst esetén), és a kriptodevizák elterjedésére számítok az elkövetkező években. A piacra áramló jegybankpénzek folyamatos buborékokat fognak fújni, hol itt-hol ott, ahogy ez 2008 óta zajlik. Jelenleg a kidurranás ellen folyamatos pumpálással védekezünk, egyre nagyobb nagyságrendű összegekkel, aminek a vége ugyanaz lesz, csak nagyobbat szól. Idén brutális visszaesés várható a gazdaságban, de nem kizárt egy utolsó rúgás még a dőlés előtt -láthatóan időhúzás folyik. Utána jöhet a romok eltakarítása, és az újratervezés.

Három út ...a válságba

Jelenleg három lehetséges út kínálkozik az országok számára: nem nyomtatnak tovább, mérsékelten nyomtatnak, vagy öntik a pénzt. Az első eset esetében attól a naptól kezdve válságban vagyunk. Akkor, ha 2008-ban nem kezdtek volna el nyomtatni, válság lett volna, aminek az aljára talán pont mostanában értünk volna. Válságon a 1929-es képeket kell érteni, csődök, termelés visszaesése, jelentős munkanélküliség, szóval nem sima recesszió lenne, hanem komoly nélkülözés.

Mérsékelt nyomtatással megelőzhető a defláció, biztosítható a likviditás, túlélő üzemmódba lehet állítani a rendszert. Ezt csinálják Japánban három évtizede: az eredménye pangás, növekvő államadósság, de a problémát nem oldja meg, csak elodázza. Ennek két kimenetele lehet: az erős valutával rendelkező magországok számára gyorsan növekvő államadósság, az államadósság terhe pedig idővel államcsőddel fog fenyegetni. A gyenge valutával rendelkező országok számára magas infláció, amivel elinflálhatják az adósságokat, de a pénzük is WC-papírrá alakulhat.

Harmadik megoldás, hogy gőzerővel nyomtatunk, túlnőjük a deflációt, tovább fújjuk a buborékot. Ezt csinálja mindenki jelenleg, ennek a vége a periférián hiperinfláció lehet, de ha nem tudnak leállni, akkor még a dollár is elveszítheti az értékét. (A dollár M0-M2 [jegybankpénz-hitelpénz] aránya 2008-ban olyan 11-12% között volt -közel a 10%-os kötelező tartalékráta arányhoz, azaz igencsak ki voltak használva a hitellehetőségek-, mostanra 35%-ra nőtt a jegybankpénz aránya. Az utóbbi 2 hónapban 2,5 billió (!) dollárt nyomtattak, 4,2-ről 6,7-re nőtt a jegybanki dollár mennyisége [2008-ban 0,9 billió volt még csak az összes jegybankpénz]. Elnézve a számokat, exponenciálisan növünk, miközben leállt a gazdaság, azaz az áru mennyisége csökken, a pénzmennyiség meg irdatlan mértékben nő -nem túl biztató.) Egyszerűen egy ponton meginog a bizalom, elkezdődhet egy dolláreladási hullám, ami pánikká fokozódhat. Ezt pontosan lehet majd tudni, mikor következik be: egyik pillanatról a másikra jelentősen meg fog ugrani az arany árfolyama, onnan már tudhatjuk, hogy nagy a baj.

Összefoglalás

Pénz és kamat, a pénzrendszer esszenciája

A jelenlegi gazdaság megértéséhez két fogalmat kell megérteni, ez a pénz és a kamat, ha ezekkel tisztában vagyunk, érthetjük az egész folyamatot. A pénz két fő funkciója az értéktartósság, és a csereszköz szerep. Előbbivel az a gond, hogy limitált mennyiségről beszélünk, így hátráltatja a gazdaságot; történelmi példák is voltak rá, hogy okozott deflációt -ezzel recessziót- ez a likviditáshiány. Akik az aranyfedezetet sírják vissza, erről megfeledkeznek. 1971-ben elhagytuk az aranyfedezetet, így a fiat pénz került forgalomba. A fiat pénznél nincs mennyiségi korlátozás, de ez önmagában nem inflatórikus, az emberi természet (nem minden emberé) teszi azzá: a jelen jólétet preferáljuk a jövő kárára, azaz többet nyomtatunk a kelleténél. Abban az esetben, ha egy felelősen gazdálkodó jegybank csak annyi pénzt nyomtatna, amennyivel növekedik a termelékenység (leegyszerűsítve az áru és szolgáltatás), akkor nem lenne se infláció sem defláció, mert a pénz-áru arány nem változna (nagyjából erről beszélnek az MMT-sek is, csak más megközelítésből). A probléma ott lép be a képbe, hogy nem csak jegybankpénz létezik, hanem hitelpénz is van a rendszerben, és itt lép be a kamat megértésének a szerepe.

A hitelpénz jelenleg a semmiből teremtődik, és eleinte hozzáad a pénzmennyiséghez, de végül kamat formájában pénzt von ki a rendszerből, azaz eleinte pénzbőséget okoz, de végeredményben pénzszűkét, deflációt. A korlátok nélküli hitel eleinte nagyon inflatórikus (lásd USA hetvenes évek), aztán a kamat folyamatos pénzelszívó hatása miatt egyre kevésbé. Ugyanazt a gazdasági növekedést hitelből csak exponenciális hitelnövekedéssel lehet elérni, hiszen a kamatteher is exponenciálisan nő (ezt persze mérsékli a fokozatosan csökkenő kamatmérték). Véges rendszerben ez viszont falba fog ütközni, ahogy történt is. Azóta a jegybankok pótolják jegybankpénzzel a kieső új hiteleket, amik a korábbi hitelek kamatterhét fedezték volna ebben a piramisjátékban.

Összegezve a kettőt azt láthatjuk, hogy önmagában nem lenne gond, ami a gondot okozza a rossz szerkezetű hitel, aminek köszönhetően a gazdasági növekedés elszakad a termelékenységtől (inflációs időszak). Ennek az elszakadásnak véges rendszerben van egy természetes tetőpontja (amikor túl nagy lesz a kamatteher), és onnantól megindul a visszazuhanás (deflációs időszak). Önmagában a korlátlan hitelezés is okozhat ciklusokat, de kamattal megspékelve ez végül súlyosabb kilengéshez és válsághoz vezet. A gond az, hogy a hitel a semmiből teremtődik, és nincs egy az egyben kötve a jegybankpénz mennyiségéhez (kötelező tartalékrendszer), így buborékot okozhat. A kamat jelenléte teszi naggyá a buborékot, mivel a kamattal járó haszon felelőtlen hitelezésre ösztönöz, és deflatórikus hatásával ugyan lassít a buborék növekedésén, de a végén ugyanez a hatása lesz az, ami a durranás mértékét növeli.

Amit fontos megérteni az az, hogy a pénzpiac réges-régen elszakadt a valóságtól, a valós gazdasági teljesítménytől; sokkal gyorsabban növekedett, mint a termelékenység. Emiatt sok cég már régen nem állít elő valódi értéket, csak a hitelbőség tartja életben -ezek a zombi cégek a kerékkötőivé váltak az innovációnak. Az emberek fogyasztásával is ugyanez a helyzet, legtöbben hitelre fogyasztottak, ami eddig pörgette a gazdaságot, de ez mára már végletesen eladósította a háztartásokat. Jelenleg túl van hitelezve a piac, emiatt csökken a pénz mennyisége, mivel vissza kell fizetni a hiteleket. Hiába növeled a pénzmennyiséget (nyomtatással), folyamatos a pénzkiáramlás a rendszerből, ami szárítja a piacot, csökkenti a likviditást, és a pénz forgási sebességét is. Emiatt rövid távon nem várható jelentősebb infláció, ehhez az kell, hogy a kínálat csökkenjen, erre a gyárak leállása miatt van esély. (A nagy hiperinflációs példák is a kínálat csökkenéséhez köthetőek inkább, jellemzően háborús időszak után, amikor nincs még jelentős termelés, így áruhiány van.) Hosszú távon viszont a jelenlegi pénznyomtatás nem fenntartható strukturális átalakítások nélkül. A perifériaországokat hamarabb és mélyebben fogja érinteni a válság, a magországok még elodázhatják ezt a nyomtatással, de ha nem változtatnak, nem kerülhetik el a végzetüket.

A pénzrendszer, amiben élünk, pontosan olyan, mint egy piramisjáték. Addig tartható fenn, amíg van elég új befizető a rendszerben (jelen esetben hitelfelvevő), utána omlik az egész. Beszállunk, és bízunk benne, hogy lesz még másik balek, aki utánunk lép be (vesz fel hitelt). Jelenleg elfogyott az új befizető, de találtunk egy utolsó balekot (ezek a jegybankok), akik még hajlandóak beszállni (pénznyomtatással) az államok eladósítása révén.

Záró gondolatok

Arisztotelész megkülönböztette a krematisztikát, és az ökonómiát. Az előbbiben a pénzt még több pénz szerzésére, utóbbiban csereeszközként használjuk. Előbbit károsnak tartotta, és nem csupán etikailag volt igaza, hanem történelmi léptékben is; számos virágzó civilizáció vesztét okozta. Addig működhet, amíg van hova terjeszkedni (például Római Birodalom hódításai), viszont ahogy korlátokba ütközik, rákhoz hasonlóan a saját gazdája (gazdaság-társadalom-környezet) testét emészti fel. Globalizált világunkban az egész Földre kiterjedt a hatása, és már nincs hová növekednie. A mai torz pénzrendszer akkor válhat ökonomikussá, ha a hitelezést a közösség nem adja át más kezébe. Egy közösség -legyen az állami, vagy kisebb, helyi közösség-, akkor tud egészséges gazdaságot fenntartani, ha kezébe veszi a pénzrendszer irányítását, ha nem harmadik félnek adja a hitelezés jogát (nem valós hitelpénzzel, kamatra), hanem a közösség saját maga dönti el, hogy kinek és miért ad hitelt. Amikor nem a minél nagyobb profit (krematisztika), hanem az élhető környezet (ökonómia) kialakítása a cél. Amikor nem az egyéni haszon, hanem a közösségi jólét a cél. Enélkül a gazdaság (bármilyen gazdasági modellel együtt is) fenntarthatatlan, nem az értékek megőrzésére törekszik, emiatt kudarcra van ítélve.

Utószó

Remélem, nem lett túl kusza a cikk, és átjött a mondanivaló. Eredetileg rövid véleménycikknek szántam, de nem bírtam a véremmel, muszáj volt felfrissítenem pár dolgot, utánanéznem ennek-annak. A véleményem nem változott.
Az utóbbi hónapokban a szabadidőm nagy részét pszichológiával való foglalkozás tette ki, így arról tervezem megírni a következő cikket. (Valamikor befejezem a demokráciásat is, évek óta félkész állapotban leledzik.)

Két nap elteltével pár fontos gondolatot hozzáírtam, dőlt betűvel szerepelnek a szövegben. Azt hiszem, már azok elolvasása elég a lényeg megértéséhez.