Kié a föld?

Ebben az első fejezetben elsősorban egy filozófiai kérdést boncolgatnék. Bemutatnék három közismert történést:
-Latin-Amerikában a latifundiumok árnyékában élő szegény vidéki népesség kilátástalansága sok milliós tömegeket kényszerített arra, hogy a városokba vándoroljanak, és ott nyomorúságos körülmények között éljenek a bádogvárosokban, favelákban. Az urbanizáció felgyorsulása egy káros folyamat, és igen nagy problémákat fog okozni (a ma meglévőkön felül).
-Angliában a bekerítések során a közös művelés alatt álló földeket és bérleményeket erővel vették el a nagybirtokosok; a kisemmizett paraszti réteg megélhetést keresve a városokba menekült, ahol olcsó, kizsákmányolható munkaerőt biztosított többek között azokban a textilüzemekben is, amelyek nyersanyaga a tőlük elvett földeken is legelő juhok gyapja volt.
-Végezetül, egyre jellemzőbb, hogy a szegényebb országok termőföldjeit sorra felvásárolják a gazdagabb országok, természetesen a helyiek kárára.

Mindig is nevetségesnek tartottam, ha egy hegyoldalt, vagy egy egész hegyet bekerített valaki, hogy az magánterület, ami az övé, és -mint egykor egy indián- nem értem, hogy miért lehet valaki személyes birtokában, miért sajátíthatja ki, és csak tűnődöm, hogy mennyire torz ez a szemlélet.
Úgy gondolom, hogy a föld senkié. Egyrészt az ember halandó, és nem birtokolhat igazán semmit, másrészt a természet egy bonyolult ökoszisztéma, aminek egy apró szegmensének a töredéke az ember. Gazdasági oldalról megfogva úgy fogalmaznék a föld mindenkié. Bizonyos területeknek közös tulajdonoknak kellene lenniük, egyéb területeknek meg azoknak a haszonbérletének, akik megművelik, és odafigyelnek annak a területnek megújulására (nem teszik tönkre, zsigerlik ki). Erre voltak kialakult rendszerek a múltban.
Ma már a fejlett országokban mind kevesebben akarnak földműveléssel foglalkozni, de mindenki számára lehetővé kellene tenni, aki szeretne. A fejlődő országokban ez létszükséglet lenne, de nem a szűzföldek rovására, hanem a hazai és külföldi nagybirtokosok kárára.

A talaj rétegei és a szántás barázdái

A kertet minden évben fel kell ásni, a szántót fel kell szántani a jó termés érdekében. Ehhez kérdés sem férhet, vagy mégis? Ma már viták vannak erről.
Hogy megértsük, hogy miért szántunk, csupán fel kell elevenítenünk a régmúltat. A kulcs a hagyományban van. Ez a hagyomány akkor alakult ki, amikor még rengeteg szűz föld terült el mindenfelé, hiszen kevés volt az ember. Ekkor a szántással a talajt fellazították, megkönnyítve így az ültetést, és a tápanyagok felszabadulását. A termés jó lett, de a föld pár éven belül kimerült, de nincs probléma, volt még sok másik szűz terület, amit fel lehetett törni. Aztán, ha sok-sok év múltán visszatértél az első területre, ugyanolyan jó volt a föld, mint annak előtte. A népesség növekedésével kevesebb lett a föld, kitalálták a kétnyomásos, aztán a háromnyomásos gazdálkodást, az ugaroltatással, trágyázással, vetésforgóval. Ma már még szűkösebbek a lehetőségeink...

Leírva sehol nem láttam a szántás okát, de azt hiszem, a fentebbi magyarázatom nem téved sokat. Viszont az még mindig nem eldöntött, hogy káros-e a szántás? Ehhez a talaj biológiáját kell ismerni. Röviden, a talajban rengeteg élőlény, mikroorganizmus, gomba található, a talaj egy élő egész, aminek a szántása (a talajrétegek felfordítása) károsítja, pusztítja ezt. [Egy kezdetben agyagos, és taposás miatt tömörödött talajnál szükség lehet annak lazítására (odafigyelve a talajrétegek megtartására), levegőhöz juttatására.]
Nem kell feltalálni a spanyolviaszt, minden módszer adott már egészen az ókor óta a szántás nélküli műveléshez. Ma már a nagyüzemi mezőgazdaságban is egyre nagyobb teret hódít a no-till gazdálkodás, ami a szántás helyett a vetésforgóban és talajlazításban hisz.

Egy erdő a legbonyolultabb ökológiai struktúrát képezi, mégis megvan mindenféle szántás, trágyázás, öntözés, miegymás nélkül. Arra kell törekednünk, hogy a természet folyamatait jobban megismerve, lemásoljuk azt. Fontos a növénytársítás (jó szomszédok-rossz szomszédok), vetésforgó, talajtakarás. Ez utóbbi fontos a nedvesség megtartásában, a talajerózió megelőzésében, a talaj védőrétege, ahogy az erdőben az avar.

Gyerekként sosem értettem, hogy miért nevezünk egy növényt gaznak, a másikat meg miért nem. Persze érthető a 'gazdasági' oka. A gazdaságtalan gaz véget nem érő kapálása talán nem olyan értelmetlen munka, mint ősszel a talajt védő falevelek gereblyézése, de hasonlóan ismerethiányra utal. Egy bolygatott talajon megjelennek az egynyári gyomok (igyekeznek gyorsan befedni, és megvédeni a talajt), utána -ha hagyjuk- az évelő gyomok, végül bizonyos lágyszárú növények, aztán bokrok, végül fák nőnek ott. Ez a természet önvisszaállító folyamata, aminek első gyógytapaszai az általunk ismert gyomok. Kellő ismerettel bizonyos gyomok hasznosak tudnak lenni (növényvédelem, gyógynövény stb.), és sok mindent elárulhatnak a talaj állapotáról. Talajtakarással, jó ültetésrenddel jól megelőzhető a gyomosodás.

A természet pusztítása pusztuláshoz vezet

Ma sok szó esik az éghajlatváltozásról, az időjárás kiszámíthatatlanságáról. Ennek elsődleges okaként a szén-dioxid kibocsátását jelölik meg, szerintem meglehetősen felületesen. Úgy vélem, az egyik jelentős oka a mezőgazdaságban keresendő, egészen pontosan az ahhoz kapcsolódó erdőirtásokhoz. (Emlegethetnénk a marhák metánkibocsátását, vagy a mezőgazdaság magas olajigényét, a humusztartalom csökkenésével járó szén felszabadulását a talajból, és sok minden mást, de úgy vélem ezeknél nagyobb jelentőséggel bír az erdőirtás, amit sok esetben a megélhetési kényszer idéz elő.) Az erdők mindamellett, hogy rengeteg szén-dioxidot kötnek le, egy sokkal fontosabb funkcióval bírnak, ez pedig a kiegyenlítés. Egy erdő felett lévő magasabb páratartalom és hidegebb mikroklíma miatt gyakoribb ott a csapadék, egyenletesebben eloszló. A szél, víz eróziójával szemben ellenálló, gyöngíti ezek hatását, elnyeli azt (egy erdőben nincs porvihar és zagyár, mint egy sivatagban). A vizet visszatartja, és tárolja, így csökkentve az aszály hatásait. Egy erdő albedója meglehetősen alacsony (sok napsugárzást nyel el), viszont egyéb térszínekkel szemben ez nem jár jelentős hőtermeléssel, mivel párologtatásra (ami hűtő hatású), fotoszintézisre és egyebekre fel is használja ennek az energiának a jelentős részét. Változatos ökoszisztémája, nagy biodiverzitása nagy ellenállást tesz lehetővé bármilyen katasztrófával szemben. Tehát az erdő nemcsak makroszinten (globális) fontos (szénmegkötés, sugárzás elnyelése), hanem a mikroszinten is hatékony, ez utóbbinak köszönhetően helyben is lehet védekezni a globális hatásokkal szemben, ezért egy nagyobb erdősültséggel lehet tenni a saját mikroklímánk javításáért is.

A Termékeny-félhold és a Kánaán szavak hallatán nem a sivatag jut eszünkbe, pedig ma azok. Ahogy Egyiptom is az ókori Róma éléstára volt, mai formájában nem lenne az, de még a Szahara sem volt egykor sivatag. A természeti körülmények megváltozása mellett sok helyen jelentős az antropogén hatás szerepe is. A fák kivágása, és a túllegeltetés, esetleg a rossz öntözés miatt vált sivataggá sok tájunk. Az elhibázott öntözés esetén közelmúltbéli példaként elég csak az Aral-tóra gondolnunk, hogyan sikerült egy egész tájat terméketlenné tenni igen rövid idő leforgása alatt. Fairtásra jó példa a tragikus sorsú Húsvét-szigetek, de a skót legelők és dalmát sziklapart sem így nézett ki egykor, erdők borították azokat. A túllegeltetés a Száhel-övben a sivatag rohamos délre vándorlását idézi elő, azon a területen, ahol a legnagyobb népességrobbanást jósolják. Látványos példája a Csád-tó összeomlása a térség szárazodásnak, és hogy hogyan válik élhetetlenné ez a terület.
A modern mezőgazdaság rengeteg vizet használ fel, a jövőben a vízhiány és az ezzel sok esetben párhuzamosan jelentkező éhinség konfliktusokat idézhet elő.

Közgazdaságtan, avagy az olcsó élelmiszer valódi ára

Mai modern elvárás a versenyképesség. Ez lényegében annyit tesz, hogy jót jó áron. A mezőgazdaság nyelvén magas terméshozamok alacsony előállítási költségekkel. Az alacsony költségeket főként birtokkoncentrációval, gépesítéssel, és idő megtakarításával próbálják elérni (utóbbiban segít a genetika). Emlékszem, hogy középiskolásként azt tanultam, hogy a holland kertészetek a mezőgazdaság csúcsa, ezzel szemben ott az általános állítás, hogy minél nagyobb egy birtok, annál jobb, annál gazdaságosabb. Magyarországon a birtokkoncentráció sokkal magasabb, mint nyugaton, mégsem versenyképesebb. A kistermelők úgy tudnak versenyképesek lenni, ha szövetkezetekbe tömörülnek. Leginkább akkor, ha csak egy-két terményt állítanak elő, de én jobban hiszek a változatosságban. Nem igaz, hogy a monokultúrával nagyobb terméshozamokat lehet elérni, egy kertészet sokkal eredményesebb, és gazdaságosabb ilyen szempontból (itt tértünk vissza Hollandiához). Egy biointenzív gazdálkodású terület meg sokkal-sokkal gazdaságosabb.

A mai olcsó élelmiszer alapja az, hogy a káros hatásokat nem számítjuk bele, externáliáknak elkönyveljük, és kihagyjuk a számításból. Ilyen káros hatások a talaj lepusztulása, a vizek szennyezése, az egészségünk romlása. Még csak az olcsó energia (ami a szállításhoz, meg a gépesítéshez kell) valódi árát se tesszük bele a képletbe. Mai mezőgazdaságunk olaj nélkül összeomlana, emiatt sem fenntartható.

Amerikában néhány könnyen szállítható terményt állami pénzből dotálnak, aminek következtében ezek a termények mesterségesen olcsóak, ezáltal az élelmiszerárak is mesterségesen alacsonyan vannak tartva. Legjelentősebben támogatott termékük a kukorica, egy sor élelmiszert ebből készítenek, mindenféle mahinációval, az autókat ezzel tankolják, de még a marhákat is ezzel etetik a természetes táplálékuk helyett, amiből egy sor probléma (betegség) származik.
Európában az EU terület alapú támogatása tartja fenn a mezőgazdaságot, egyébként az alacsony felvásárlási árak nem lennének elegendők, hogy a folyamatosan nyíló agrárolló mellett a gazdák fennmaradjanak.
Gazdaságilag leginkább a vegyiparnak és a gépgyártásnak jó biznisz a mezőgazdaság.

Amíg az USA néhány élelmiszert, addig az EU a gazdákat részesíti jelentős szubvencióban, aminek köszönhetően az adófizetők pénzének egy meghatározó része arra megy el, hogy mesterségesen olcsó legyen az élelmiszer (USA-ban a támogatásban nem részesített -az egészséges táplálkozáshoz nélkülözhetetlen- zöldség és gyümölcs irreálisan drága is). Ennek olyan pozitív hatásai vannak, hogy a fejlődő országokat leversenyezzük, mivel így olcsóbbak a termékeink, ezáltal vagy átállnak egyéb, exportra szánt termények termesztésére (például kakaó, kávé), és a világpiactól függővé vállnak, vagy ha megmaradnak az élelmiszertermelésnél, akkor tönkremehetnek, és olcsón fel lehet vásárolni a földjeiket. A helyi kistermelőknek nem igazán éri meg termelni, a háztájinak is elveszett az értelme. Az agráriumban dolgozó gazdák rendkívül kiszolgáltatottak; az olcsóság miatt a felhasználók egyre kevésbé érzékelik az élelmiszer értékét, így nagy a pazarlás. Jelentős a túltermelés, amelyet megtámogatunk, így ahelyett, hogy bizonyos területeket visszaadnánk a természetnek, tönkretesszük azokat.

A termésátlagok már nem nőnek, ezzel szemben a termőterületek folyamatosan csökkennek, sok szárazabb helyen vízhiánnyal nézünk szembe. A végtelennek tartott óceánokból kezdenek kifogyni a halak, pár évtized múlva több lesz benne a műanyag. Az egyre növekvő népesség mellett egyre kevesebb a termőtalaj, sőt, a jelenlegi módszerekkel 50-60 év múlva akár teljesen eltűnhet...

Az élelmiszer minősége (kül- és beltartalom)

A mai minőségi kritérium a méret, külalak, szállíthatóság és részben az eltarthatóság. A külső jegyek fontosabbá váltak a beltartalommal szemben, az élelmiszer valódi minősége viszont nem látható.

A legjobb növényvédő szer a betegségek és kártevők ellen az egészség. Még a kártevők is elsősorban azt a növényt támadják meg, amely gyöngébb, nem egészséges. Ahhoz, hogy a növény egészséges legyen olyan környezetet kell biztosítani, ahol jól érzi magát, és minden fontos tápanyaghoz hozzájut. Ennek alapja az élő talaj, és a jó növénytársítás.
Az intenzív művelésű növények megnyúltak, nagy méretűek, szöveteik közt sok a víz, ami kényessé teszi a kórokozókkal szemben. A folyamatos növényvédelemmel csak egyre immunisabb kártevők létrehozását érik el. A monokultúrás termelés teljesen életidegen, a természet nem így működik (sokféleségre törekszik), ezért kell folyamodniuk egyre természetellenesebb módszerekhez.
A vegyipar segítségével ugyan pótolják a legfontosabb tápanyagokat, de ezek a tápanyagok leginkább a növény növekedésében segít. Azok a fontos nyomelemek, amelyeket a talaj élővilága állít elő, tesz felszívhatóvá a növény számára hiányozni fognak a növénynek (így kevésbé lesz ellenálló a betegségekkel szemben), és később hiányozni fog az emberek élelmiszeréből is. A vegyszerezés további káros hatásai a talaj elsavanyítása, a talajvíz szennyezése, a kialakuló vegyszerkoktélok egészségre káros hatásai.
A legnagyobb probléma, hogy nem ismerjük a hosszútávú hatásait ezeknek, nem tudjuk milyen kockázatokat rejtenek.

A külsőre egyre tökéletesebb növényeink a valódi feladatukra egyre kevésbé alkalmasak: a tápanyagforrásként való felhasználásra. Ezeknek a növényeknek a vitamin- és nyomelemtartalma sok esetben töredéke a korábbiaknak. Ezáltal kialakul a minőségi éhezés, ami az emberek egészségére van káros hatással. Továbbá az élelmiszer élvezhetősége is csökken, az ízek eltűnése miatt. A minőség hiányát nem pótolhatjuk mennyiséggel, a valódi ízek hiányát ízfokozókkal.

Sokféleség, fajták, biodiverzitás

A monokultúra lényege a nevében szerepel: egyetlen fajta termelése, egyeduralma egy adott területen. A fő oka a könnyebb megművelhetőség, jobb gépesíthetőség, ezzel a kisebb munkaerőigény, olcsóbb termelés. A probléma csak az, hogy szembe megy a természet sokféleségre törekvő folyamataival, így igen sérülékeny, és ezért nagy erőforrásokat igényel ennek a mesterséges helyzetnek a fenntartása (növényvédelem és társai). Ez egy kóros állapot, ahol olyan, hogy ökoszisztéma, csak halványan létezik.

Úgy gondolom, hogy a modern mezőgazdaság egyik legnagyobb bűne a biológiai sokféleség elleni tevékenysége, a táj fajokban való 'elsivatagosítása'. Itt két folyamatra gondolok: először az eredeti környezet visszafordíthatatlan átalakítására, másodszor a monokultúrára, mint például végeláthatatlan kukoricamezőkre. Jó példa ezekre Borneó szigete, ahol a dzsungeleket kiirtották, hogy olajpálmát telepíthessenek a helyükre. Filmek készülnek arról, hogy az ott őshonos orangutánoknak nincs hova menniük, részben elfeledkezve arról, hogy több ezer másik fajtársuknak (olyanoknak is, amelyek létezéséről még csak nem is tudunk) is ugyan ez a sorsuk, a biztos pusztulás vár rájuk. Ez a folyamat egyirányú, sajnos nincs visszaút... Nem tartanánk-e katasztrófának, ha valamilyen csoda folytán nálunk -kiszorítva minden mást- elkezdenének pálmák nőni, és egy évtized után mindenhol csak azok lennének. Nem lennének tájak, őshonos-, vagy kevésbé őshonos fajok és fajták, de legalább lenne sok pálmaolajunk. Mindamellett, hogy a fajok megőrzése etikai kötelességünk, a minél nagyobb biodiverzitás egy terület katasztrófákkal szembeni ellenállóságának a záloga.

Ma a legtöbb helyen újravetésre alkalmatlan hibrid vetőmagokat lehet kapni (vadászni kell a szabadbeporzásúakra), sőt általában levédetik ezeket a magokat. Úgy gondolom, hogy az élet (egy faj, fajta) levédetése, kvázi kisajátítása súlyos erkölcsi problémákat vet fel. Ma jóval kevesebb fajta van, amíg például megvoltak az adott tájra jellemző gyümölcsfajták sokasága, addig ma tájtól függetlenül ugyanaz a néhány fajta van mindenütt. Míg az előbbiek alkalmazkodtak a környezetükhöz, ellenállóbbak a betegségekkel, kártevőkkel szemben, rengeteg ízváltozatot biztosítanak, sokféle egyéb tulajdonsággal (szag, méret, szín...) addig az utóbbiak egysíkúbbak, és sokkal sérülékenyebbek (betegségre, időjárásra...). Míg a régebbi fajtáknál volt idő a kiválogatódásra, nemesítésre, addig az újaknál ilyen nincs. A GMO kérdéskörére nem pazarolnék időt, ahogy a génmanipulációval foglalkozók sem pazarolnak időt olyan hosszan tartó folyamatokra, mint a nemesítés.

Utolsó gondolatként ehhez a témakörhöz csupán annyit, hogy ma alig néhány növényfaj adja a táplálékok döntő többségét, szemben a több ezer lehetséges fajtával. Ezáltal az élelmezési rendszer kiszolgáltatottabbá válik; a táplálkozás elszegényedik, rengeteg olyan növény kerül marginális szerepkörbe, vagy tűnik el az étrendünkből, ami változatosabbá, kiegyensúlyozottabbá tehetné azt. Itt lehet gondolni a sok-sok tájfajtára búzából, almából, krumpliból, de lehet gondolni olyan gabona-, zöldség- és gyümölcsfajtákra, amelyek ma már kikoptak a köztudatból.

Múlt, jelen és megoldás (lehetséges jövő) Magyarországon

Hazánk egy mezőgazdasági szempontból jól ellátott ország, bőven van itt annyi élelmiszertermelésre alkalmas terület, hogy senki ne szenvedjen hiányt élelemből. Ennek ellenére számos problémával nézünk szembe, amelyeket meg kellene oldani.
Kiskunság az én szívem csücske, mivel onnan származom. Sajnos évről-évre egyre alább száll a talajvízszint. Egyszer már elkezdett elsivatagosodni, de ez újra veszélyforrássá vált, ahogy az Alföld nagy részére jellemző egyfajta kiszáradás.
További probléma a talajok degradációja és elsavanyosodása, míg utóbbiaknál a savas esők is szerepet játszanak, alapvetően ezek a folyamatok az intenzív gazdálkodás következményei. Ehhez természetesen egyéb környezetkárosodások is kapcsolódnak.
További probléma a birtokrendszer eltolódása, a túlságosan nagy birtokok megjelenése (a sok -máshogy kedvezőtlen- nadrágszíjparcella mellett). Ezzel párhuzamosan a vidéken élők elszakadása a földtől, a vidék gazdasági leszakadása, szegregálódása is folyamatos.

A magyar tájszerkezet változatos, ez a mozaikos tájszerkezet kiválóan alkalmas lenne egy sokkal sokrétűbb gazdálkodásra, kisebb birtokokkal. Elsősorban a helyi igények kielégítésére kellene törekedni, minél kevesebb szállítással, sok helyi tájfajtával.
Valaha volt egy -sok évszázadon át fennálló- jól működő fokrendszer, amelynek köszönhetően rengeteg hal (a legenda szerint egyharmad hal kétharmad víz volt az eredménye), gyümölcs (ártéri gyümölcsös) és hús (ártéri legelők) állt az emberek rendelkezésére. Úgy gondolom, hogy ezek részbeni visszaállítása fontos lenne, hiszen az Alföldről hiányzó csapadékot így a folyóvíz visszatartásával meg lehetne oldani, elejét vehetnénk a további szárazodásnak.
A szárazodással, a talajdegradációval, nagy időjárási ingadozásokkal, sőt a globális felmelegedéssel szemben is (mivel hidegebb mikroklímájú) fontos lenne jóval több erdő 'telepítése'. Ezek gyümölcsösként, legelőként is hasznosíthatóak lennének (elfelejtett tudás, de a falevelek takarmányként is szolgálhatnak, a legelő nem csak füves terület lehet.)
Fontos lenne a vidék felkarolása, a vidéki emberek földhöz és környezethez való viszonyának a javítása, a monokultúrás termelési módszerek megváltoztatása, és ezáltal a termőtalajaink megóvása, regenerációja.

Ezekre lehet azt mondani, hogy hahó már a 21. században járunk! A GPS-vezérelte traktoroknak hála lassan nem kell munkaerő, a salátákat laboratóriumi körülmények között minimális táptalajon megtermesztik, a marhahúst is mesterségesen állítjuk lassan elő. Mindenre van, és lesz okos megoldás. Viszont én úgy gondolom, hogy az eddigi irány is rossz volt, ne tetézzük ezt. A legnagyobb gond, hogy az ember egyre inkább elszakadt a környezetétől, és egyre inkább a megoldásai is. Ennek nem lehet jó vége! A környezethez alkalmazkodva kellene az új modern technológiákat kiépíteni, nem pedig a technológiához ferdíteni a természetet.

Összefoglaló

Az egyik kedvenc témám a mezőgazdaság, így bár próbáltam rövidre fogni kicsit hosszúra sikerült. Mentségemre szóljon, a téma rengeteg egyéb más területeket is feszeget, kérdőjelez meg. Közgazdasági, jogi, szociális, erkölcsi, filozófiai kérdéseket boncolgat, olyanokat mint az externáliák, környezetszennyezés kérdésköre, egészséges élelemhez való jog, a fenntarthatóság, fajok veszélyeztetése, földtulajdon kérdése. Úgy gondolom, hogy számos ponton súlyos problémák vannak a mai szemléletünkkel, és revideálásra szorulnak. További probléma a hosszútávú gondolkodás hiánya, és ez ehhez társuló önkritika hiánya. Gondolok itt például arra, hogy egy hibás alapnál, ami rövid távon jól működik, amint fellépnek a negatív jelek, folyamatos korrekcióba kényszerítjük magunkat, ahelyett, hogy az alapot kérdőjeleznénk meg. Ilyen a szántás kérdésköre, ami elvezetett végül a mai monokultúrákhoz. Gondolok továbbá az erőforrások elpazarlására, mint például a nem-megújuló rétegvizek elpacsálására, vagy az olaj kérdésére, vagy gondolhatok azokra a vegyszerekre, amelyekről azóta kiderült, hogy súlyosan egészségkárosító hatásúak, és leváltották egy másik fene-tudja-milyen-hatása-lesz-hosszútávon vegyszerre. Sajnos az egészet áthatja az a pszichopata szemlélet, ami nem törődik a holnappal, csak a mával.

Láthatjuk a tőke egyre nagyobb koncentrációját, és annak érdekeinek az előtérbe helyeződését az emberek megélhetése és egészsége helyett, a természet és a benne élő élőlények pusztítása árán.
Fontos lenne helyben, a helyiek által termelt egészséges élelmiszerekkel kielégíteni a szükségleteket, nem pedig messziről olcsón szállított, agyondotált termékekkel.
Fontos lenne, ha nem folytatódna az emberkísérlet tovább, ha az externáliákat azok előidézői fizetnék meg, ha a problémák, amiket okoznak, és okozhatnak a jövőben!, azt ők fizetnék meg, nem az átlagemberek.
Fontos lenne a környezeti terhelés minimalizálása, a környezetvédelem, tájmegőrzés.
Fontos lenne, ha a junk food helyett valódi, tápanyagban gazdag élelmiszerhez jutnának az emberek, az élelmiszer-önrendelkezés visszavétele, a pazarlás visszaszorítása, mind az élelmiszer előállítása, mind annak kereskedelme terén.
...és még sorolhatnám. A gazdaság fetisizálása helyett más szemléletre van szükség.

Az élelmiszereink tökéletesen tükrözik a mai világunk mentalitását, a rohanó tempót, a külcsíny fontosságát, a mennyiségi szemléletet, és műviességet. Gondolhatunk a kényelmes gyorséttermi kajákra, ami nehezen nevezhető valódi élelmiszernek, a pár hét alatt vágásérett csirkékre, amelyek betegesek, járni se tudnak, az óriáseperre, aminek semmi íze sincs, az egyenalakú, nagyméretű "szép" zöldségekre, amelyekben nincs elegendő nyomelem és vitamin, az ízfokozókra, színezékre, adalékanyagokra és egyéb mesterséges dologra.

Ártéri tájgazdálkodás visszaállítása:

Immáron harmadjára írtam meg a cikket (első kettőnél közel teljes txt fájlnál és elmentett linkekkel elszállt a winchesterem; ennek a harmadiknak a felét egy éve megírtam már, most gondoltam befejezem), a korábbiak után nem volt kedvem megírni újra, így kimaradt jópár év. Remélem azért nem sikerült annyira rosszul. A következő téma a demokrácia kérdése lesz, két részben.